Dobos László és a kislány

Azt is tudtam, hogy a Madách Könyvkiadó, melynek alapító igazgatója volt, 68-as szerepvállalásáért a konszolidáció idejében a műszaki osztályra száműzte (akkor még nem volt munkanélküliség, csak munka alapú társadalom, mindenkit belekényszerítettek valamibe, ha tetszett neki, ha nem). Így aztán amikor a jól működő újvári könyvtár Tóth Mária szervezésében rendre kínálva a jobbnál jobb író-olvasó találkozókat, Dobos Lászlót is odahozta, ifjonti lázban égve szavaltam neki József Attila Thomas Mann üdvözlését. És ma is látom a tekintetét, amikor (biztos kellő nyomatékkal, kissé patetikusan) azt mondtam, Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen / néz téged, mert örül, hogy lát ma itt / fehérek közt egy európait. Szomorú volt. Hiányzott belőle a fény. És nem mosolygott, mint a többiek, akiknek szintén elmondatták ezt ott velem.

Az sem véletlen, hogy az érettségi írásbelin (mint nem is olyan rég Király Erzsitől megtudtuk) az ő Hólepedőjéről akartam írni, mint ahogyan az sem, hogy túlbuzgó pártlojális osztályfőnököm ezt megtiltotta. (…olyan író könyvét akarja ajánlani, akit kizártak a pártból!)

Közben lettem minden, egyetemista, feleség, anya, félárva, végül az államvizsga után a Madách Könyvkiadóba kerültem. Korrektornak (akkor még nem volt munkanélküliség, s az iskolák segítettek elhelyezni is végzőseiket). Igazi szellemi műhely volt az, ott csoportosultak mind azok, akikre nagyon felnéztem, irodalmunk, ellenzéki gondolkodóink legjava. Dobos Lászlót először ott akkor láttam, amikor augusztus elsején (pont holnap lesz huszonhat éve) Kiss Jolán, a korrektorok vezetője végigvitt a kiadón, hogy bemutasson mindenkinek. Másodszor meg tán valami karácsonyi szerkesztőségi ünnepségen. Nem emlékezett sem a Thomas Mann üdvözlésére, sem énreám. Mégis tudta, ki vagyok: Éva néni magát valami miatt nagyon szereti (a felesége, Dobos Éva, akinél a kötelező szakmai gyakorlatot végeztem a Duna utcai iskolában, és rengeteg hitet, önbizalmat adott, később, már madáchosként még menedéket is). És ott, a Kiadóban láttam szemében a fényt, nevetett, sőt kacagott, kiváltképpen rajtam, mert én voltam a mókás kislány a komoly nagy elmék között. Nagy ember nagy humorérzékkel. Egyszer elneveztem buksza nélküli miniszternek, ami nagyon tetszett neki, talán most is kacag rajta, valahol a bárányfelhők fölött. Legfőképpen nevettünk, ha hazafelé vagy reggel a buszon összetalálkoztunk. Könyvekről, kéziratokról beszélgettünk, elmondtam, mit korrektúrázom épp, s mi a véleményem róla. Észrevétlen bemért, letesztelt, kiismert. És 89 után, mikor újra a Madách igazgatója lett, amikor a szerkesztőség csaknem kiüresedett, mert osztódtak az ellenzékiek is, ki-ki világnézet szerint, eszébe jutottam. Ő csinált belőlem szerkesztőt. És holott onnantól elég markáns nézetkülönbségek voltak köztünk, hisz elbukott az elnyomó, mely egy oldalra állította a tőle viszolygókat, ő soha nem akart, nem is próbált meggyőzni az igazáról. Ő volt az, akivel úgy lehetett találkozni, beszélgetni, tisztelni egymást merőben ellenkező nézeteket vallva, mint azelőtt: emberként, szakmabeliként, elfogadóként. Ő volt az, aki ki tudta fejezni és ki is fejezte elismerését bármi iránt, ha a szakmaiságot látta benne. Utolsó fotóján szeméből a fény már végleg hiányzik. Visszahúzódott a lelkébe, és zárva ott maradt. Szeretném, ha ott, ahol vár, mint mondta, a nagy szerkesztőségben odaát, egyelőre Fukári Valival, Varga Erzsivel, büszke lenne rám.

Ez nem nekrológ. Nem is énrólam szól. Ez egy félárva kislány második apasiratója.

Szerettem.

Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő

Ott voltam, végigéltem, amikor ez a kislány elfogadta a halálát, és azért tudott VASÁRNAP meghalni.

Polcz Alaine–Bitó László: Az utolsó mérföld