<p><em>Ég veled. Te, te, te nem tudod, milyen jó nélküled. </em>Úgy látszik, most már örökre ilyen dalolhatnék maradok. Meg olyan vagyok, mint a nyuszika, mindenről eszembe jut valami. Aztán meg, mint az agresszív kismalac, mindennek az ellenkezője is. És rögtön ki is röffentem magamból: <em>Nem ég veled! Nem jó!</em></p>
Azt nem mondhatnám, hogy súlyos nagy tapasztalataim volnának nőnapilag, hiszen munkába állásomat követően egy évvel minden addig bevett szokást, módszert, az addigi múltat jó munkásmozgalmi módszerrel végképp eltörölt a forradalomnak nevezett november bársonykeszkenője. (No, ugye milyen mondatokat tudok?) De én még így is megéltem egy, egyetlenegy vállalati nőnapot. Az egyetlen magyar könyv- és lapkiadónál, mely mint egyetlen, nem kevés emberrel (s nővel) dolgozott. Hogy beszédet ki mondott, mondott-e valamit, arra már nem emlékszem, de ha igen, biztosan Dobos László, az egyáltalán nem bársonyos 68 után a műszaki osztályon eldugott író. Mert beszédeket mondani ő tudott a legszebben. Azokkal az ízes királyhelmeci diftongusaival, jaj, de jou volt hallgatni! Szóval kimondott nőnapi beszéd nem maradt meg bennem, de a nevetés, a jókedv emléke igen. Azon az éven a virágszál mellé (mi gerberát kaptunk, nem szegfűt) tűzálló üveg teáskannát adtak, nagyon keresett dolog volt az akkor, nem lehetett ám csak úgy megvenni bárhol (vagy bármikor). És még a dizájnja (akkor úgy mondtuk, alakja) is olyan különleges, be kell vallanom, megvetnek érte vagy sem, nagyon örültem neki. És fészekrakó ifjúházasként én bizony örültem volna a törülközőnek, abrosznak is, s némi irigységgel hallgattam a hölgyeket, akik mesélték, mi mindent szoktak kapni egy-egy ilyen alkalommal. De azt azért tudni kell, hogy sosem a férfiak választottak ajándékot (szerintem más vállalatok, munkahelyek nőnapjain sem), hanem a szakszervezetis nők. És általában azt kapták a többiek, ami a kompetens háztartásából, vágyaiból hiányzott. Hát, ha a »természettől adott« rendeltetésükre emlékeztető dolog volt ez, akkor azt. A madáchos szakszervezetis hölgyeknek jó ízlésük volt, így én a következő nőnaptól, mely már ott sem lett nőnap, biztos sok jó dologtól maradtam el. Se virág, se köszönés. Ott, azon az egyen, amelyen részt vettem, alkoholmámor sem volt, nem részegedtek le a férfiak (sem a nők). Közösségépítésnek, team buildingnek hívják ma az ilyesmit, sok pénzért felfogadnak egy human managert, a teamet kiemelik az office-ból, sok pénzért, vagy a kölcsönös haszon elvű business alapján elviszik valami cool helyre, ahol kommunikációs tréningeket tartanak nekik, hogy jobban összeszokjanak. Aztán esténként, éjszakánként jól berúgnak. Férfiak és nők.
Azok a boldog szép napok, igen, attól is voltak olyan boldogok, hogy fiatal voltam, meg rövid ideig tartottak az én életemben. Ismerve magamat, nem biztos, hogy úgy örülnék még mindig, mint akkor. Hogy nem mentek volna az agyamra az ismétlődő (mert mit is lehetne kitalálni mindig újat?) szlogenek, paneljókívánságok. Biztos agyamra mentek volna. De az is tény, hogy itt a cégben, konkrétan a Vasárnap szerkesztőségében van egy férfi kolléga, aki minden március 8-án az asztalunkra csempész valami dolcsét. A nevét már rég megtiltotta leírnom, de most amúgy sem hoznám ezzel zavarba, a lényeg, hogy látom a kolléganőimen is, nemcsak nekem esik jól. Igaz, ő köszön is, s az ajtón is udvariasan előre enged. Lehet, hogy a »természettől adott« rendeltetésünkre kívánna emlékeztetni ezzel is? No, majd jobban oda fogok figyelni rá. A hímsoviniszta mindenségit! Nehogy már egy férfi megalázzon! Engem! Mindennap!
Nőnapon.
Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő
Ő vitte a súlyos virágos kosarat, miközben az a szégyenletes csokor járt az eszében, amelyet az első VASÁRNAPi ebédre vitt.
Julie Orringer: Láthatatlan híd
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.