Az Úr színésze

Örömszínész. A szó legszorosabb értelmében. De örülhet az Úr is, a mindenható, amikor K. Müller vagy Platonov szerepében őt nézi. Juraj Kemka ugyanis született komédiás. Akkor van igazán elemében, ha játszhat. Olyankor valósággal izzik, szikrázik, sziporkázik, színészi eszköztára legteljesebb arzenálját felhasználva.

* Turócszentmárton, 1994. április 1. Ugye fontos dátum az életében?
Felvettek a színházba. Díszletezőként.
* Nem statisztának jelentkezett?
Nem volt olyan állás. Díszlettervezőként dolgozott a színházban édesanyám kolléganőjének a férje. Őt kérdeztük meg, lát-e rá esélyt, hogy felvegyenek bármilyen munkára. Két hónapig vártam, de amikor bejutottam, iszonyúan boldog voltam. Akkor már tudtam, hogy a következő lépés a főiskola lesz, ahhoz pedig erre volt szükségem. Erre a varázsos érzésre, hogy megérinthetem, cipelhetem a különböző díszletelemeket. Hogy kimehetek a színpadra feketében. Reggelente, amikor mentem be a színházba, majd kiugrott a szívem. Meg sem fordult a fejemben, hogy másutt is lehetnék. Nekem az az egy év, amit ott töltöttem, a kézzel fogható csodát jelentette.
* Be tudta könyörögni magát valamelyik előadásba?
Nem kellett. Magától adódott a lehetőség. Nyolcvan nap alatt a Föld körül. Jules Verne. Volt a darabban egy Lord Sullivan nevű figura. Egymondatos szerep, kéznél voltam. „Ne zavartassák magukat az urak, én csak itt ülök!” Újságot olvastam. Legalábbis a nézők sokáig azt hitték. A végén ugyanis kiderült: Lord Sullivan, miután elhangzott a szájából az a bizonyos egy mondat, ülő helyzetében meghalt. Az előadás végén ledőlt a székről. Három órán át ott kellett ülnöm rezzenéstelen arccal, mozdulatlanul, újsággal a kezemben. Egyszer beugrott helyettem a rendező. A végére teljesen begörcsölt. Azt mondta: ez volt a legnehezebb feladat, amit valaha kiosztott.
* A legmagasabb fokú koncentráció, önfegyelem, szakmai alázat kell az ilyen szerephez.
Büszke is voltam rá nagyon, hogy megcsináltam… Elnézést kérek… lehet, hogy perceken belül megcsörren a mobilom. Fel kell majd vennem. Fontos. A szobafestő hívását várom.
* A főiskola is fontos volt?
Csak ne Pozsonyban lett volna! Húszévesen nekem Martin volt a világ közepe. Különös város, azóta rájöttem. Magyar embert nem is láttak a környéken, de még a bűnözőt is jobban szerették nála. A családom is így gondolkodott. Csupa előítélet, csak úgy megszokásból. Így kerültem be egy olyan osztályba, amelyben négy magyar volt. Gubík Ági, Nádasdi Péter, Jakab Róbert, Varga Szilvia, ráadásként pedig Vlado Kobielsky, aki ugyan szlovák, de a többiek szerint jól beszél magyarul. Hát hova kerültem? Miért nem tanulnak ezek Budapesten, ha magyarok? Nem értettem. Gubík Ági aztán sírva elmagyarázta, s akkor megtudtam, mit jelent számukra magyarként élni Szlovákiában. De amíg én ezt felfogtam, feldolgoztam a hülye kis agyammal, az két évbe telt. Onnantól fogva imádtuk egymást. Így utólag is mindenkitől elnézést kérek, akit az ostoba kérdéseimmel netán megbántottam annak idején, azóta viszont én magam is küzdök az előítéletek ellen. Martinban is például, amikor otthon vagyok. Nem bírom elviselni, ha sértegetik a magyarokat. Azonnal ugrok. Mondom a magamét, hogy tisztán lássák, megértsék a dolgokat. A régi beidegződéseken, sajnos, nem könnyű változtatni, ezért is érzem már kalitkában magam, ha Martinban vagyok. Már nem is tudnék ott élni.
* Nádasdi Péter meg Pozsonyba nem vágyik.
Ő megmaradt lokálpatriótának. Emlékszem, főiskolás koromban mi ketten voltunk azok, akik hetente utaztak. Péter is örökké vonatozott. Farzsebében ott volt az újság, kezében a műanyag táska valami harapnivalóval, és ment minden héten, csak hogy válthasson pár szót az otthoniakkal, egyen az édesanyja főztjéből, és már fordult is vissza. Pozsony–Királyhelmec, Királyhelmec–Pozsony. Kétszer kilenc óra vonaton. Nem tudta megszeretni a fővárost. Az életvitele, a humora, a dolgokhoz való viszonya nagyon közel állt az enyémhez. Egyébként erős évfolyam volt a miénk. Az előbb említetteken kívül Lukáš Latinák, Marián Miezga és a lányok, élükön Slávka Halčákovával.
* Anouilh Női zenekarában vizsgáztak a lányok, köztük az egyetlen fiú épp Nádasdi Péter volt, a Kemka–Miezga–Latinák–Kobielsky–Jakab »fogat« pedig Görgey Gábor darabjával, a Komámasszony, hol a stukker?-rel repült a magasba.
Martinban láttam a darabot. Nagyon tetszett, bár jóval idősebb színészek játszották, mint mi. Martin Huba és Emília Vášáryová a lányokkal volt elfoglalva, Peter Mankovecký pedig nekünk, fiúknak keresett darabot. Akkor jutott eszembe a Stukker, elhoztam a szöveget, fél liter pálinkáért megszereztem a kellékpisztolyt is Martinban, a talpnyaló K. Müller szerepét pedig lefoglaltam magamnak. A főiskolai bemutató óta különböző helyeken, itthon és külföldön több mint kétszázszor játszottuk már a darabot. Budapesten Görgey Gábor is megnézte az előadást. Ez mindannyiunknak óriási élmény volt. Nem felejtettem el, mit mondott a végén. Nagyon örül, hogy ekkora sikere van a darabnak, ezzel együtt azonban szomorú is, hogy még mindig aktuális. Mi öten azért megegyeztünk, hogy addig fogjuk játszani, amíg meg nem hal közülünk valaki. Beugró nem lesz.
* Beugró van. A televízióban. Partička címmel.
A többiek nevében is elmondhatom: szeretjük nagyon. Az improvizáció, az örökös készenlét egészen különleges helyzeteket szül. Kértük egyszer Martin Hubát, hogy árulja el végre, miért vett fel bennünket az osztályába. Azt felelte: »Láttam rajtatok, hogy tudtok gondolkozni.« És most ezt a képességünket kamatoztatjuk a Beugróban. A szellemi készenlét varázsát. Az ötletek szabad áramlását. Óriási tapasztalás ez mindegyikünk számára. Nem szeretnénk, ha olcsó szórakoztatás lenne a műsor, a színjátszás egyik legizgalmasabb formáját akarjuk felvillantani a nézőknek.
* K. Müller mellett a másik nagy szerepe az Astorka színpadán Csehov Platonovja.
O’Neill Utazás az éjszakába című darabja is nagyon fontos állomás a pályámon, bár abban kisebb szerepet, az alkoholista Jamie-t játszom. Ott nulláról százra kell felfutnom, aztán vissza nullára, ami hatalmas érzelmi zuhanással jár. Jakab Róbert és Marián Miezga is szerepel az előadásban. Nincs köztünk szakmai féltékenység. Formáljuk egymást. Emberileg is. Olyanok vagyunk egymás életében, mint a világítótornyok. Nyaralni nem járunk együtt, de pár hét elteltével már érezzük a többiek hiányát. A Stukker után mindig arra gondolok: milyen jó, hogy még mindig együtt vagyunk, hatalmas ajándék ez nekünk. A Stukker a mi gyerekünk, és már tizennégy éves. Ha bármelyikünk hibázik a színpadon, a többiek közül valaki biztos, hogy a szemére veti. Megbeszéljük. A Platonov után a kimerültségnek egy egészen különös fokát élem meg. Ülök az öltözőben teljesen magamba roskadva, lenullázva. A Stukker után meg egyszerűen szárnyalok. Miközben folyik rólam a víz.
* Rendelő a rózsaligetben. Mintha a tévésorozat írói is tudták volna: Juraj Kemkának valami extrát kell adniuk.
Egy páciens, aki beleszeret a nála negyven évvel idősebb pszichológusába. Zita Furková játszotta a doktornőt, élveztem a szerepet. De mivel visszautasítottam a csatorna egy másik felkérését, kiírtak a sorozatból. Ma már ez is megtörténhet.
* Nem jelentkezik a szobafestő.
Majd felhívom. Össze kell tologatni a bútorokat, nincs hozzá sok kedvem.
* Szerintem a festéssel is megbirkózna. Nem tudja elhitetni velem, hogy a gyakorlati életben teljesen használhatatlan.
Pedig sokszor tényleg elveszettnek érzem magam. A feleségem szerencsére sok ilyen apró terhet levesz rólam. Befizet, elintéz, megszerez. Ha az időm engedné, a szobafestést nem hagynám másra. Most mégsem haragszom meg a mesterre, ha elvégzi helyettem a munkát. A cserepes virágaimat azonban nem hagynám másra. Azokkal jól elvagyok az erkélyen. A legeslegjobban azonban a színpadon érzem magam. Végtelen hálám az Úrnak, hogy odatett.
* Így legalább ő is jókedvre derül, ha önt látja játszani.
Köszönöm, köszönöm, köszönöm! Mi ketten, ő meg én tényleg jó viszonyban vagyunk. Ő is el tud szórakoztatni engem.