Az Egypercesek múzsájánál

A Pál utcai fiúk az egyik, Márai Sándor Hallgatni akartam című regényének monodrámaváltozata a másik. Szaktudását a Színház- és Filmművészeti Egyetem fiatal dramaturgjainak adja át. Örkény Istvánnéként egykori férje hagyatékát és életműkiadását gondozza. Munkásságáért az idén Kossuth-díjjal jutalmazták, szeptemberben a színikritikusok céhétől kapott életműdíjat.

Radnóti Zsuzsát az Egypercesek múzsájaként is emlegetik, hiszen Örkény István virág helyett a legtöbbször ezekkel a pár soros remekműveivel udvarolt neki.

„Már ahogyan rám nézett, pontosan érzékelte, mennyire fogott meg valamelyik írása – emlékezik. – Nem szerette a mellébeszélést, mindig az igazat akarta hallani. A dicsérettel nem tudott mit kezdeni, mert soha nem érezte többnek vagy különbnek magát egy kétkezi munkásnál vagy egy mesterembernél.”

Örkényről beszélgetni Radnóti Zsuzsával nem könnyű feladat. Figyelmeztet is rögtön, hogy nehezen fogalmaz, ha róla kérdezik, ezért nem is nagyon szokott beszélni róla. Pedig dramaturgként ő maga is a szavak embere. Csak éppen kész szöveggel, mások írásaival dolgozik. A magáéval azonban még szigorúbb.

Idéznék pár kortárs írót. Önnek is érdekes lehet, ki hogyan fogalmazza meg Örkényt. Kérem, kommentálja őket. „Az örkényi abszurd igazából a magyar valóság” – mondja Dragomán György.

Igaz a megállapítás. Örkény István szövege attól aktuális, hogy korszaktól, gondolkodástól függetlenül annyira mélyen ragadja meg a valóságot, hogy valahol valamilyen „valóságréteg” mindig megszólal a szövegében.

Nyáry Krisztián szerint a legnagyobb magyar realista.

Realista és abszurd. Mindkét író a másik oldalát fogalmazta meg Örkénynek. Márquez óta tudjuk: a látomásos realizmus mindig több, mint a valóság. Az abszurd, a szürreális, a groteszk is mindig elemelődik a valóságtól.

Szakonyi Károly úgy véli: Örkény a fájdalmas groteszk, az iróniába bújtatott kétségbeesés mestere.

Mindenki maga fogalmazza meg, mi az ő elsődleges műfaji sajátossága. Örkény a feketeség, a tragikum mélységét fogja meg, amelyből aztán hirtelen különös humor vagy elvonatkoztatás tör fel, s ez a kettő állandó ambivalenciában van.

„Műve és szelleme a síron túl is eleven” – ez már Závada Pál megállapítása.

Ez meghatóan erős észrevétel.

Nádas Péter szerint túlélte a saját halálát.

Ugyanaz, mint Závada gondolata. Hogy ő ma is érvényes. Csodálatos érzés, hogy két ilyen irodalmi kiválóság mondja ezt.

A címeit például azért szeretem, mert mindegyikkel jelez valamit, és játékosan meg is téveszt. Macskajáték. Kulcskeresők. Rózsakiállítás. De egészen új szavakat is alkotott.

Egypercesek. Ez is az ő találmánya. A Tótékban igét teremtett: dobozolni. De van egy hosszabb mondata is a Tótékból, amit sokszor idéznek a közbeszédben, különböző élet-szituációkban: „Háromba vágtad, édes jó Lajosom?” Egészen sajátos szóalkotásai vannak. Nem emlékszem, mi volt meg előbb, a cím vagy a mű, de amit biztosan tudok: a szövegen szokott változtatni, a címen nem.

„Utálok írni, de muszáj, és ha már muszáj, mindegy, mit írok” – nyilatkozta anno, a Film Színház Muzsikának. Valóban ennyire nem szeretett írni, vagy szeretett, csak túl nagy volt az önmaga által megszabott napi penzuma?

Mindennap írt, mint egy hivatalnok. Nem engedte meg magának, hogy a legrövidebb időig is kiessen a gyakorlatból. Különben van egy másik fontos megállapításom is: szorongó író volt, ezért igazából mindig elégedetlen volt önmagával, az írásaival. Egyszerre félt az írástól, ugyanakkor életformája volt. Koncentrációs feladatnak tekintette, örökös erős önkritikával. Hogy aztán élvezte-e? Ez egy állapot. Nagyon objektív állapot. Ha úgy érezte, jó, tűrhető vagy nagyszerű, amit írt, akkor volt benne megkönnyebbülés, sőt nagyritkán öröm is volt benne. De az az idézet, hogy „Utálok írni…” talán erős. Nem is nagyon használta. Talán azért, mert mélyen kettős állapot volt számára az írás. A megkönnyebbülés után azonnal jött, újra és újra felmerült ugyanis a kérdés, hogy „a következőt vajon meg tudom-e írni?”

„A minap valaki az autóbuszban felajánlotta az ülőhelyét, mert látta valamelyik darabomat. Miért nem áll fel senki, aki csak olvasott?” – kérdezi.

Nagyon láttató és konkrét érzést sugalló mondat. Egy sikeres darab visszhangja mindig erőteljesebb. Az olvasás magányos dolog, a színház közösségi műfaj.

Zsuzsa egyetemista volt, amikor megismerkedtek. A bölcsészkarra járt, német-magyar szakra. Örkény István akkor már ismert író volt.

Ungvári Tamás mutatott be neki. Egyszer felvitt hozzá, valami kéziratról beszélgettek. Másodéves egyetemista lehettem, a kortárs irodalomban még nem voltam annyira otthon, de Örkény István neve már benne volt az agyamban. Örültem, hogy ott ültem nála, a Gábor Áron utcai lakásában. Ez volt az első találkozásunk. Utána egy társaságban kerültünk újra össze. Aztán valakitől megkapta a telefonszámomat. Hát ilyen egyszerűen kezdődött. Először csak megtisztelve éreztem magam, hogy nála járhattam, és többször találkozhattam vele. Aztán egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Lejártunk a Balatonhoz. Füreden volt az íróknak egy találkozóhelye, a legendás Lipták villa, Lipták Gábor író otthona, amely tulajdonképpen egy irodalmi szalon volt nyárias, kötetlen légkörben a kor jelentős alkotóival. Jó volt, hogy mi is ott lehettünk, ráadásul Szigligeten kívül ez volt az egyetlen nyaralási lehetőségünk azokban a korai években. Strandoltunk, vitorláztunk. Emlékezetes része volt ez az életünknek. És ami csodás szerencse: számos levélváltás őrzi Lipták Gáborral való kapcsolatukat, kettőjük évődésekkel, információkkal teli barátságát. Ez egy vékonyka kis kötetben külön is megjelent.

Hatvanötben házasodtak össze.

Már előtte évek óta együtt éltünk.

Legfontosabb műveit, a Jeruzsálem hercegnőjét, a Tótékat, az Egyperces novellákat, a Macskajátékot, a Glóriát, a Vérrokonokat, a Meddig él egy fát, a Kulcskeresőket, a Rózsakiállítást, a Pisti a vérzivatarbant az együtt töltött éveik alatt írta.

Természetesen korábban is voltak izgalmas, nagyszerű írásai, novellái. 1948-ban jelent meg novelláskötete, a Budai böjt, 1956-ban pedig az Egyperces novellák előkötete, Ezüstpisztráng címmel. Bár ez inkább anekdoták gyűjteménye, lírai, groteszk hangjukban azonban már ott a későbbi nagy egypercesek előzménye.

Hogyan festett egy napja Örkény Istvánnak? El tudott egyáltalán merülni a hétköznapok történéseiben, vagy kimondottan csak az írásnak élt?

Nem volt megszállott író, bár ahogy mondtam, fegyelmezett volt az írás napi penzumával. Élete legnyugodtabb, legkiegyensúlyozottabb évei voltak ezek, amikor együtt éltünk. Ezt ő nyilatkozta. Akkor ugyanis valóban csak az írásra koncentrálhatott. Ez persze nem azt jelenti, hogy éjjel-nappal dolgozott. Nagyon szeretett baráti társaságba járni, íróbarátaival találkozni, utazni. A délelőtt és a reggel az írásé volt. Ha jól ment a munka, akkor csak kora délután hagyta abba. Hat, hét, nyolc órán át is képes volt írni. És még többet javítani, eldobni, újraírni. Külföldre általában színházi bemutatóira jártunk – Tóték, Macskajáték –, vagy egyéb hivatalos meghívásokra. Nyaralni Szigligetre vagy Balatonfüredre. Kikapcsolódni, pihenni is tudott. Nagy László halálára írt egy gyönyörű nekrológot. Abban említi, hogy Szigligeten nagyon sokat beszélgettek, mert egymás melletti szobánk volt az Alkotóházban, és a nyitott ablakokból, mindkét szobából hallani lehetett az írógépek kopogását. Pihenésképpen aztán kinéztek a két egymás melletti ablakon, és jókat beszélgettek. Szerették és becsülték egymást, de nem jártak össze, nem telefonálgattak.

Írótársai közül a legszorosabb kapcsolatban Déry Tiborral volt.

Igen, mély barátság volt köztük, de nagyon szerette Mészöly Miklóst, Konrád Györgyöt, Somlyó Györgyöt, hogy hirtelenjében mondjak néhány nevet. Sok barátja volt, és szívesen találkozott fiatalabb írókkal is.

Dérynek volt egy kedvenc, festett kínai csészéje, s amikor élete vége felé már semmihez sem akart kötődni, egyszerűen földhöz csapta. Örkény István számára mennyire volt fontos a tárgyi világ? Voltak dolgok, amelyekhez kimondottan ragaszkodott?

A hadifogságból hozott haza pár tárgyat. Egy gyönyörűséges csajkát is, amelyet a lánya, Örkény Angéla őriz. Neki adtam. Megrendítő darab. Egy haldokló olasz hadifogoly társától kapta. Tűvel van rávésve, hogy: Mamma, ritorno!, vagyis Anyám, visszatérek!

Bevett szokásai közül melyiket emelné ki?

Volt egy kis jegyzetfüzete az ágya mellett. Ébredés után beírt pár szót, aztán rágyújtott az első cigarettára, kávézott, majd leült a gép elé, írt valamit, aztán kihúzta a papírt, eldobta, újraírta… semmiféle írói allűrje nem volt. Egyszer nyilatkozta, hogy neki a háború volt élete legnagyobb élménye. „Sorsdöntő élmény volt, bármilyen furcsán hangzik is, ott lettem igazán emberré.” Azóta semmiféle kívülállóságot sem magától, sem mástól nem tűrt el. Egy jó asztalos munkája, mondta, ha tisztességgel végzi, ugyanolyan fontos, mint az íróé. A teljes demokratizmus híve volt viselkedésben és gondolkodásban is. Ezt egy életre megtanultam tőle. A cigarettát egyébként nagyon megszenvedte, amikor le kellett mondania róla.

Kedélyes vagy inkább melankolikus ember volt, teljesen nyitott, vagy időnként magába zárkózó?

Rejtőzködő. A pszichéje legmélyén teljesen zárt. Társaságban, ha jól érezte magát, egyik fantasztikus anekdotát mesélte a másik után, mindenki dőlt a nevetéstől. A világgal való érintkezésben profi módon működött. Szerette az életet, az embereket, a barátságot. Ami nagyon el tudta keseríteni, ha valamit írt, és úgy érezte, nem jó irányba megy, és még nem találta meg a kivezető utat. Lent van a pincében egy régi sárga szekrény, egy komód, amelyet a nagyanyámtól örököltem, abba rakta a félbehagyott írásait.

Ez azt jelenti, hogy még mindig előkerülhet egy ismeretlen, akár befejezetlen novella, regény vagy színdarab?

Jó pár dolog megjelent már a sárga komódból, de csak azok az írásai, amelyekről úgy éreztem, előbb-utóbb talán ő is hozzájárult volna megjelenésükhöz.

Gyermekkorának nem egy nyarát a Nyitra melletti Verebélyen, a nagyszüleinél töltötte. Házasságuk évei alatt együtt eljutottak oda?

Gyakran mondogattuk, hogy elmegyünk Verebélyre, az élet aztán úgy hozta, hogy mégsem jártunk ott. De írt róla az Április című elragadó fiatalkori regényében, amelyet huszonkét évesen, 1934-ben vetett papírra. Szerintem ott sokkal szuggesztívebben, erősebben írja le Verebélyt, mintha elmentünk volna, és megmutatja a helyszíneket. Egyébként a ház, a kúria nem maradt meg.

Személyes tárgyaiból mennyit sikerült megőriznie?

A könyveit, az írógépét, a félkarú Krisztust a falon… állítólag kamaszkorában, egy diáktársával hozták el egy régi temetőből. Senki nem törődött már a sírral, a kereszt is eldőlt rajta, a vasból készült Krisztussal. Az íróasztala mellett naponta többször elmegyek, dolgozom rajta. A szobája is nagyjából érintetlen maradt. A hagyatékát gondozom. Ez csodálatos, de felelősségteljes, folyamatos feladat. Egy hosszú távú, nagy kapcsolat nem múlik el soha az ember életében. Leülepszik a mélyben, és fölé kerekedik a mindennapi élet.

Ami, látom, teljesen kiegyensúlyozottá teszi.

Nem vagyok egyedül. Élettársam van, harmonikus kapcsolatban élek. A barátainknak humorosan néha azt szoktam mondani: én vagyok a leggazdagabb ember Budapesten. Két színházam van. A Radnóti és az Örkény.

És van egy könyvesboltja is, a Szent István körúton.

Hát persze, nem messze a Vígszínháztól. Ez így tökéletes.