Állunk rendelkezésére!

Ad Koperta / Kicsit panaszkodni

Nagyon szeretem a Vasárnapot meg az Új Szót is, járatom mindkettőt, el is olvasom szóról szóra. 83 éves özvegy vagyok, de családban lakom a fiatalabb fiammal és családjával, 35 éve, hogy a menyem idejött. De nem a családomról szeretnék írni. A Kopertát is nagyon szeretem és olvasom. A 28. számban olvastam egy levelet, és annyira megfogott az a panasz, amit leírt a fiatal nő… De nem az ő sorsa, hanem a 81 éves nagymamára gondoltam, meg a rokkant nagynénire. Írja a fiatalasszony, imádkozik, hogy a nagymama meg ne haljon, mert ő akkor földönfutó lesz. Mert a nagymama kapja a nyugdíjat, és ebben bízik. Ám ez maga a bizonytalanság, hiszen nem tudja senki, mikor jár le az ideje, és ezt nem lehet megállítani, ez a sorsunk, mindenkire ez vár. Én ezt a nagymamát sajnálom, mert jó sora biztos nincs, lehet, hogy nem tud venni magának semmit, mert az unoka tele van panasszal, hogy milyen rossz a sorsa. Írja, hogy ő nagyon szereti a kisfiát, kéri is, hogy aki tud, segítse ki ruhával vagy bármivel. Az nagy baj, ha az anya nem tudja megadni, ami egy kicsinek kell. Nem tudom, szopik-e még, de gyorsan eljön az az idő, amikor etetni kell. A gyenge húsleves vagy főzelék, meg a husika…, miből lesz, mert ezt mind meg is kell venni, és ő úgy írja, hogy rongyos ruhában jár, nem telik neki újra. Ahogy nő a fia, mindig több kell, akkor mit fog vele csinálni? A hölgy még azt is hozzátette panaszához, hogy van egy öccse, ajtókat szaggat ki, meg a tányért a falhoz vágja az étellel. Mit fog tenni, ha egyszer a kisfiával is valamit csinál? Miért nem szólítja meg az öccsét, hogy így nem lehet élni egy családban? Nekem is volna mit leírni, mert a háború idején tízéves voltam, és volt egy hét hónapos húgom, az édesapám 1942-ben a háborúban 36 évesen meghalt, és az édesanyám egyedül nevelt fel bennünket. Nyolcvanhárom évesen halt meg, de sok munkával megadta, ami kellett nekünk. Én csak annyit szeretnék üzenni, hogy gondolja végig az életét, és ne várja, hogy a nagymama nyugdíjából éljenek. Ha netán valami történik vele, mert ez nem kerülhető el, akkor mi lesz?

Csúnya az írásom, nehezen fogom a tollat, én csak azért írtam, mert sajnálom a nagymamát. Mert nehéz beosztani a nyugdíjat, és még ha gyógyszer is kell! Én is sok mindenen megyek keresztül, hat éve eltörött a bal combom, és operálták. Három éve újra kellett műteni. Én bizony a családomnak köszönöm a gondozást, mert két mankóval járok. Hála Istennek, jó gyerekeim vannak, nem vagyok egyedül. Két fiam van, öt fiú- és egy lányunokám, dédunokáim is, négy fiú és egy lány. Köszönöm a Jóistennek, hogy ők vannak nekem.

Jelige: Nagysalló

*

Újból visszatértem Vágsellyére, reménykedve, hogy a kisfiam apja megváltozik, a fia hiánya jót tesz neki, de tévedtem. Egy darabig jól mentek a dolgok, már kezdtem örülni, aztán minden folytatódott a régi kerékvágásban. Majd elment Csehországba dolgozni, hát le sem tudom írni, milyen csend, nyugalom volt. Nem kellett rettegnünk, hogy majd megint áll a bál, verés lesz.

Értesültem a nénémtől, hogy olvasta az újságban a levelem (bár bevallom, én még nem), s erről beszél az egész város, kint az asszonyok a padon jót nevetve, mikor nagymamám bemegy a lakásba, összesúgnak a háta mögött. Rajtam röhög a világ, a kínomon, bajomon, fájdalmamon.

Gondoltam, majd valaki segít nekünk, akinek módjában áll segíteni, biztos félreértették, úgy vélték, pénzt vagy adományokat kérek, hát nem ezt kértem! Ma még lehet, hogy írom e levelet, holnap meg már rohanhatok, mikor milyen kedve van a töröknek. Úgy élek itt egy számomra már idegen férfi mellett, hogy undorodom, kiráz a hideg tőle. Csak tűrök, nyelek, hallgatok, és sokat kapok, de csak verést. Tűrök csak azért, hogy tudjak hol lenni a kisfiammal. Itt élünk ezen a szállón, mint a hajléktalanok és kivert kutyák. Otthon, Ipolyságon pedig éjjel-nappal megy a rodeó, a gyerek nem alszik, nyűgös és ordít. Ezért is próbáltam választani a kevésbé rosszat a sok-sok rossz közül.

Tehetetlen vagyok, és nem jó ez az állapot senkinek, főleg a kicsinek nem. Még nem voltam sose ilyen tehetetlen és rossz helyzetben, csak totyogok, sírok, imádkozok, és már a második levelet írom önöknek a Vasárnapba. Gondoltam anyaotthonra is, de nem telik rá, és az is csak ideig-óráig tart. A tartásdíj kérelmezésén is a gyereknek, de 180 eurós fizetéséből (annyi van beírva) nem kapnék, mivel már fizet egy gyermekre az előző házasságából. De reménykedem, s bízva bízok, hátha valami csoda segít rajtunk. Nem akarom elveszíteni a gyermekem, a világ kincséért sem adnám oda senkinek.

Fatima

Erdélyország

A Csemadok berzétei helyi szervezete és az önkormányzat május 7–10. között zarándokutat szervezett Erdélybe. Nagy érdeklődéssel léptük át a magyar határt, ahol bizony nagy meglepetésben volt részünk, mivel a sáros, keskeny utak helyett gyönyörű sztrádák fogadtak. A nagy nézelődés közepette észre sem vettük, hogy már a Királyhágón vagyunk, az első megállónkon Erdélyben. Innen jó időben messze el lehet látni, de sajnos nekünk nem volt ebben részünk, mert szemerkélt az eső. Következett Torockó, ahol mintha megállt volna az idő. Főterén még mindig működik az itató, ahol az egész falu állata ihatott friss vizet. A házak szépen rendbe szedve, olyanok, mint száz évvel ezelőtt. De másról is híres ez a falu, a monda szerint itt kétszer kel fel a nap, mivel a falu felett húzódik a háromcsúcsú Székely-kő, a falu közepéről gyönyörű látványt nyújtva. Folytatva megkezdett utunkat, Nyárádszeredán már várt a vezetőnk, aki mind a négy nap kalauzolt bennünket a székelyek földjén. Az első éjszakát a Tündér Ilona-völgyben töltöttük, már vacsorával vártak, szép, négyszemélyes faházakban aludtunk, mint hajdanán a pionírtáborban. Másnap reggel madárdalra és patakcsobogásra ébredtünk. Elindultunk barangolásunk második, de nagyon megterhelő útjára. Először is jött a Gyilkos-tó, a Békás-szoros, Madéfalva, a Gyimesek, az ezeréves határ Gyimesbükkön, a Rákóczi-vár romjai, majd a Nyerges-tető, ahol megkoszorúztuk az 1848-as szabadságharcban agyonlőtt 200 katona tiszteletére 2009-ben állított kopjafát. Másnap felpakoltak két teherautóra, és elindultunk a Hargitára, gyalog neki a hegynek. Ott felállítottuk a kopjafát, és indultunk vissza. Vasárnap még meglátogattuk Farkaslakát, a Medve-tót, majd következett Szováta, ahol a falunk lelkésze istentiszteletet tartott. Utána indultunk Nyárádszeredára, hogy épségben visszaadjuk idegenvezetőnket, majd elbúcsúztunk vendéglátóinktól, és teli élménnyel indultunk hazafelé.

Ferencz Szabó Mária, Berzéte

Fájó emlék

Vilmos barátom, bár idős kora és egyre rosszabbodó egészségi állapota miatt lánya családja szeretetét élvezve Taksonyfalván (Matúškovo) lakik, gyermek-, ifjú- és felnőttkora számos emléke Ipolyszakálloshoz köti. Heti telefonbeszélgetéseink során gyakran mond el egy-egy vidám történetet, de az utóbbi időben egyre többször a fájó emlékeket idézi.

A közelmúltban a Felvidékről kitelepített magyarok emléknapja kapcsán nagy vehemenciával tört elő belőle az a szomorú nap, amikor Eduard Beneš 88-as számú rendelete alapján megkezdődött a csehországi közmunkára ítélt 40 ipolyszakállosi magyar család kitelepítése. „Sosem felejtem el 1946. december 16-át – kezdte. – Katonaság vette körül a falut, s a kitelepítést ellenőrző tisztségviselők a deportálásra kijelölt magyar családok háza elé irányították a teherautókat. A szükségholmikkal megrakott járművek a vasútállomásra vittek, (ahol már a környező falvakból is a kitelepítésre ítéltek be voltak vagonírozva). A hosszú tehervonat délután öt óra körül elindult az ismeretlen felé. Már sötét volt. Könnyes szemmel hagytuk el falunkat. Olyan öt nap után érkeztünk meg a slanyi vasútállomásra, ahol kiszállítottak bennünket, s mivel nagyon hideg volt, a váróterembe siettünk. Az ott várakozó, utazni szándékozó emberek megriadtak tőlünk, kifutottak a peronra. Még aznap megjöttek a csehországi gazdák is, és mint hajdan a rabszolgapiacokon, úgy válogattak belőlünk. Több kisgyermekes család nem akadt vevőre. Napokig ott gubbasztottak az állomáson. Mi egy középbirtokoshoz kerültünk. Szüleimet az állatok (tehenek, lovak) gondozásával bízta meg, engemet gyalogmunkásként alkalmazott a gazda. Két év után jöttünk haza. Nagyon meglepődtünk, mert házunkban egy nyelvünket nem beszélő vasutas lakott a családjával. Minket a kamrában helyeztek el. Csak hosszú hónapok után normalizálódott a helyzetünk.”

Némán végighallgattam őt. Rövid szünet után szólalt meg újra: „Ezt írd meg a VASÁRNAPBA!” – mondta.

Budai Ernő, Százd

Miért beteg a kéméndi futball?

Eljátszom a gondolattal, hogy miért is beteg. Beteg…? Beteg az, aki, ami még él. De ez távol messze van már attól, hogy él. Itt már két éve az életnek alig van jele. Lehet, hogy a hamu alatt még pislákol valami – nem tudom. És gyógyíthatatlan? Az is meglehet. Mielőtt belemerülnék a véghetetlen fejtegetésekbe, kis szorongással olvastam újra Végh Antal Gyógyít6atlan? című könyvét, és ugyan nincs összefüggés a történések között, de itt is érvényes lehet az a megállapítás, hogy krisztusi erő kellene a feltámasztásához.

Tehát két éve már, hogy Kéménden megszűnt a labdarúgás. Ilyen még nem volt sosem 1921 óta, amikor is megalakult, és ez, ha jól számolom, 94 éve. Ha ennyi év alatt voltak is nehéz időszakok (melyik községben nem voltak?), valahogy mindig rendbe jött minden. De az utóbbi évtizedek már jelezték, valami nincs rendjén. Előbb-utóbb borítékolható volt, hogy kiborul az a bizonyos éjjeliedény. Tudom, kritizálni a legkönnyebb, végeredményképpen a szurkolók is ezt teszik, joggal, a mérkőzések után. Sokszor mondogattam ismerőseimnek, nehogy úgy járjunk, mint a szomszéd falu: ott is valami baj volt, és kijelentették a csapatot, megszűnt, 10 évig nem volt futball a községben. Lehet, hogy ez vár ránk is? Kereshetjük a bajok forrását, de ebben benne van mindenki. Szánalmas volt látni a csapat vergődését az utolsó években, a nézőszámot (10-15), a fociról már nem is beszélve. Higgyék el, nem gúnyolódni akarok, de jó volna, ha mindenki, beleértve játékosokat, sportvezetőket, a község elöljáróit, vállalnák a felelősséget. Nem szabad demokrácia sáncai közé elrejtőznie senkinek. Akik ismernek és szeretnek, tudják, hogy a szerelmem a futball volt és lesz, akármi történjék is. Már nem vagyok fiatal, az idők folyamán sok mindent tapasztaltam. Voltak sikeres évei a futballcsapatunknak, s nekem is, mint sokan másoknak és mint volt vezetőnek, de kudarcok, nagyon nagy csalódások is értek. Úgy érzem, hogy a kéméndi sport, a labdarúgás az utolsó 10–20 évben sosem kapta meg a neki járó rangot. Mondom és írom ezt azért, mert átéltem, benne voltam. Példának okáért felhozok egy esetet. Az akkori ügyvezetővel bementünk a községi hivatalba egy tanácsülésre, hogy bemutassuk a sportszervezet költségvetését (még koronában). Az akkori évi támogatás a községtől 30 ezer korona volt. Mi ezt már nem bírtuk, már akkor vergődött az egyesület, gondoltuk, segítenek majd, hisz a környék futballcsapatai kettő-, sőt három-négy-ötszörösét is megkapták ennek az összegnek. A mi költségvetésünk 60 ezer korona volt, de ez is nagyon szűkösre kiszámítva. Aki benne van, csak az tudja, hogy mennyi pénzt emészt fel ez a népszerű sportág. És tudják, mit kaptunk? Egyszerűen kinevettek a képviselők és a polgármester is. A költségvetésünket meg eldobták a szemétbe. Nesze semmi, fogd meg jól. Aztán később rájöttem valamire. Amilyen a juhász, olyan a nyája. És ha még s…nyalók is társulnak hozzá, hát ne csodálkozzunk, hogy itt tartunk. A kéméndi futballt rendbe kéne tenni. Nem tudom, ma van-e olyan próféta, aki ki tudná vezetni a pusztulásból Kánaán irányába. Rengeteg mindennel le kellene számolni, a dáridókkal, a gyökereinkkel, a mulatós fesztiválokkal, mert aztán a sok fától nem látjuk az erdőt. Hogy hiteles-e ez a rövid írás, kénytelen leszek ismétlésekbe bocsátkozni. Bár köztudott, hogy az igazság fénye aligha kopik meg a gyakori ismétlésektől, s lehet az is, hogy majd magam is ellentmondásokba keveredek. Tehát míg nekünk nem lesznek olyan elöljáróink, képviselőink (tisztelet a kivételnek), polgármesterünk, mint mondjuk a környező községek, pl. Bart, Szőgyén, Muzsla, Szalka stb., ahol szeretik és megfelelő módon támogatják, sőt magukénak is érzik, addig ne is álmodozzunk Kánaánról. Persze azért önmagunkban is meg kéne keresni a valódi okokat, a hibákat. És még valami. Ha jelenleg nincs is futballcsapatunk, azért akadnának olyan fiatalok, gyerekek, apukák a kicsikkel, akik kimennének egy kicsit focizni a valamikor oly híres gyepszőnyegünkre (sajnos ma már ez nem nevezhető így). De úgy tönkretették azt is a mindenféle rendezvényekkel, nehéz gépekkel, nem megfelelő gondozással, hogy nem is tudnak, ráadásul az új, hegyes vasrácsból készült ajtók, kapuk le vannak zárva. A gyerekek előtt azonban nincs akadály, így néha ki kellene nyitni, mert még balesetek is előfordulhatnak. Sorolhatnék még sok mindent, lehet, hogy valakik majd sértve érzik magukat, de nem ez volt a célom. Mindig is az igazságot akartam (akarom) kimondani. Hogy ne csak az én véleményem legyen mérvadó, megkérdeztem több sportbarátot, szurkolót, régi focistákat, hogy vélekednek a mostani helyzetről, a kéméndi futballról. A válaszokat természetesen a megkérdezettek kérésére név nélkül, rövid szavakkal, mondatokkal idézem:

– Már focisták sincsenek, mint régebben. Hol van az iskolacsapat?

– Elő kéne venni a Marcellt, aki tönkretett mindent…

– A polgármester majd megoldja, beveti majd Mátyás király híres seregét…

– Búcsúkor a pályán csak a kecskék és a tehenek szaladgálhattak volna…

– No comment…

– A fejétől bűzlik a hal, ebből a kátyúból nehéz lesz kimászni…

– A „repülőtér” üres, a szemellenzőket meg le kell venni a fejekről…

A realitás talaján maradva, aki elvállalja majd újra a sportszervezet irányítását, jól kösse fel az alsónadrágját. A sportvezetőket pedig ne irigyelje senki, mert ez nem könnyű feladat. Látunk-e valaha focit Kéménden? Reménykedjünk. És még egyszer: a futball manapság pénz nélkül olyan, mint a tojás héja nélkül, még a legkisebb csapatoknál is.

„Áll a hajsza, / Áll a bál, a pénz körül, / Járja koldus és király, / A Sátán örül.” J. W. Goethe: Faust

Ondró Ernő, Kéménd

Kedves Vasárnap!

Szeretném kifejezni elismerésem a Vasárnappal kapcsolatban, további munkájukhoz kívánok minden jót, erőt, egészséget. További szép napokat tisztelettel:

Takács Gabriella, Szenc