A vasárnap gyönyöre

Nem volt vasárnap, amikor lementünk Lekérre, de úgy éreztem magam, mintha az lett volna. Nem vizsgafilmjének címe, A vasárnap gyönyöre váltotta ki az ünnepi hangulatot, ahogy kinyílt a kapu, hanem a parasztház udvara. Az óriás diófa alól paradicsomi a látvány. A rekkenő hőségben is zöldellő fű, gyümölccsel megrakott fák, csodálatos színekben mosolygó virágerdő. Ez a 70 éves Kurucz Sanyiék otthona tavasztól őszig. Ide bújik meg a világ zaja elől. Ha kedve szottyan, le-leül a kis laptopjához, de a kamerát egyre ritkábban veszi kezébe. A fényképezőgépet is, pedig az udvar csodáiért érdemes volna. Míg a közös barátaink lemennek a folyóhoz (Lekér a Garam bal partján, az Érsekújvári járásban fekszik), mi a konyhában ülünk le beszélgetni – a háziasszony abbahagyja az ebédfőzést, hogy ne zavarjon –, mert kinn elviselhetetlen a meleg.

Minden nyarat itthon töltötök. Mert nem lehet vagy nem tudsz megválni a szülőföldtől?

Édesanyám rokonsága Lekérhez köt, ő idevalósi volt. Kiskölyök koromban is minden nyáron idehoztak, itt töltöttem a szünidőt. Később, amikor nagyobbacska lettem, mindig mondták, hogy »a Sándor Lekéren vóut«. Ha elmentünk itt az utcán, akkor még makadámos volt, a nagyanyám testvére mutatta, hogy »ez a ti házatok«. Soha nem voltam bent, mivel a téeszesítés után valakinek kiadták, s édesanyámmal, aki Izsára ment férjhez, eljött a nagyanyám, is, én is ott nőttem fel. Amikor már Komáromba jártam középiskolába, akkor is Lekéren nyaraltam, s mint fiúgyermek horgászgattam – ez volt a legfontosabb történet –, mindenféle ostornyelekkel meg botokkal. Annak idején mindenki így kezdte ezt a játékot. Hatvannyolc-hatvankilencben villany sem volt ebben a házban, de akkorra már kiürült, s a nagyanyám testvére lakott itt. Amikor felmerült, hogy mi mit csináljunk, hova menjünk, kitaláltuk, hogy jöjjünk le ide. A konyhában, ahol most ülünk, volt a magtár, még az osztógerendák is megvoltak annak idején; az volt a tömegszállás. Pár nappal előtte lejöttünk, lekaszáltuk a szép füvet, megszárítottuk, megterítettük, s vastag ponyvával szépen letakartuk. Nyolc-tíz ember azon aludt. Volt, amikor többen is voltunk. Főiskolás koromban is jöttek színész »jányok«, fiúk. Villany se volt, gyertyával, petróval világítottunk, de jól elvoltunk, megtárgyaltuk a megtárgyalnivalókat.

Nagyon előreugrottál... A gyerekkorodról mesélj, hiszen nem lehetett könnyű: a háború végén, ’44 novemberében születtél.

Itt front volt, a faluban voltak a németek, a Garam túlsó oldalán az oroszok; szépen csendben lövöldözték egymást – ahogy édesanyám mesélte. Édesapám megszervezte, hogy pólyában gyalog elvigyenek Kéméndig, onnan autóval átvittek Izsára. Ott jártam »oskolába«, elemibe, hatodiktól aztán Komáromban, s ott is ragadtam. Bejáró diák voltam, mindennap buszoztunk be a városba.

Sikerült operatőrként megmenteni valamit a gyerekkori emlékekből?

Ha őszinte akarok lenni, nem tudok rá választ adni. Most, vén fejjel eszembe jutott, amikor az unokám, aki Prágában jár akadémiára, festőművész lesz belőle, próbálta kinyomozni, hogy belőle hogy lett festő, mert se az apja, aki reklámgrafikus, se a kisebbik testvére, aki számítógépes, nem művészlélek. Az én édesapám hentes volt, édesanyám háztartásbeli, az őseik földművesek, Izsán, Lekéren a földből éltek. Hogy megint nagyot ugorjak: gimnazista koromban, ahogy minden dunai gyerek elkezd horgászni, én kezdtem fényképezgetni. Gimnáziumi tanáraim – Oláh Ottó és Kocsis Imre, aki osztályfőnököm volt, és nagyon szeretnivaló ember – segítették a gyakorlati részét. Gépem volt, kaptam ajándékba, aztán lett nagyítóm, s egy idő után önjáróvá lettem, szereztem némi tapasztalatot. 

Azokból a fotókból maradt meg valami?

Mind olyanok, amiken édesapám, édesanyám van. Megjöttünk a templomból, szép rózsás kertünk volt, beállítottam őket, s hoztam a gépet. Emlékszem, az elején térdnél el volt mindenki kaszálva. Van egy aranyos történetem: édesapám fél fejjel alacsonyabb volt, mint édesanyám, egyszer csak fogta magát, hozott egy téglát, felállt, kihúzta magát, s egy magasságú lett édesanyámmal. Amikor Prágába felkeveredtem egyetemre...

Itt most megállítalak. Barátodtól, Böjtös Józsitól tudom, hogy ti azért jelentkeztetek a prágai műszaki egyetem villamosmérnöki karára, mert ott volt filmes- és televíziós képzés.

Fotográfusok akartunk lenni, a Józsi is, meg én is. Ültünk a komáromi parkban, nézegettük a brosúrát, s találtunk egy szakot, amihez oda volt írva, hogy film- és televíziós szakemberképzés, oda jelentkeztünk. Előfelvételt nyertem, mert a gyengeáramú szak már betelt, mondták, hogy csak jövőre jöhetek. Egy évig a komáromi hajógyárban lakatos-bádogos voltam, akkor kaptunk az érettségi mellé egy szakpapirost. Ott kezdett motoszkálni a fejemben a fényképezés, így van az, hogy a kezdet kezdetén a felvételek 90 százaléka Duna-part, fák, víz – közelebbi, távolabbi. Az emberhez sokkal később keveredtem, valószínűleg féltem tőle az elején. Prágában a főiskoláért nem lelkesedtem, de maga az ottlét megmozgatta a fantáziámat, kinyitotta a szememet. Kiderült, hogy azok a fotók, amiket csináltam, nem is rosszak.

Fotográfus akartál lenni, a filmről akkor még nem sokat tudtál?

Pont a Józsival láttuk Antonioni Éjszaka című filmjét, az lenyűgözött. Az valami gyönyörűség volt. Fotók, de végül is mozogtak. De még akkor se jutott eszembe a mozi.

Mégis Budapesten kötöttél ki, a Színház- és Filmművészeti Főiskolán.

1968-ban lett volna lehetőségem Nyugat-Németországba költözni, de nem akartam kimenni. 1970-től ’74-ig voltam Pesten ösztöndíjasként, de sok mindent fizetni kellett, s ellentétben a kollégáimmal mozgóképes múltam se volt, de megtanultam. Amikor lediplomáztam, visszajöttem két évre, mert úgy nézett ki, hogy itt lesz nemzetiségi tévéadás vagy egyebek. Jelentkeztem a pozsonyi minisztériumban, hogy megjöttem, de ott azt sem tudták, hogy létezem. Ha egy kicsit körbenéztem volna előtte, tudhattam volna, nincs semmi realitása, hogy itt a mesterségemen belül bármit is tudjak csinálni.

Beke Sanyiék akkor szervezték a Thália Színházat, oda bekerültem technikusként, ami kulisszatologatót jelentett. Meg ha kellett, fotókat is csinálgattam, bejártam egész keletet. A másik évben vénemberként elvittek katonának Pardubicébe, utána pedig elég kacskaringós úton visszakeveredtem Pestre.

A vizsgafilmed, amelynek alapja Nagy László A vasárnap gyönyöre című verse, két napja újra megnéztem. Fenn van a neten.

Jeles Andrással együtt készítettem. Ezt a kis cseppséget komoly nagy filmekkel együtt beválogatták. Ez az a film, ahol csak képecskék vannak, hang nincs. Furcsa mozi volt akkor is, amikor elkészült.

Dolgoztál neves magyar rendezőkkel, színészekkel. Volt lehetőséged megválogatni, vagy alkalmazkodni kellett?

Anélkül nemigen lehet dolgozni. Vannak rendezők, akikkel sokkal jobban szót ért az ember. Ha ilyennel találkozik, feleannyi energiába kerül egy dolog megvalósítása, nem kell magyarázni, győzködni. Sárával nagyon könnyű volt, mert ő látó ember. »Ühm, ühm, jó« – ennyi volt. A legtöbb rendezővel akkor adódott konfliktus, amikor még nem látta, hogy mi kerül a vászonra. Soha nem szabad elmenni odáig, hogy az ember törésre vigye a dolgot, mert nem ő a legfontosabb az egész történetben.

Volt konfliktusod?

Volt! A kétfajta munkameglátás nem passzolt. Nem mondom, hogy ebben a tekintetben igazán jó operatőri alkat lettem volna, mert talán több kompromisszumot is lehetett volna kötni, de ez nem az operatőrségen, hanem a természeten múlik. A filmkészítésben az ember a legtöbbet a saját bakijaiból tanul. Nem másokat akar legyőzni, magánál akar jobb lenni. Ha érzi, hogy meg tudja csinálni, megy a motor, ha pedig valakiben nincs motor, ami hajtsa, nem fog előbbre menni.

Az életben ugyanígy voltál vele?

A munkába és a civil életbe ugyanazt a személyiséget viszi az ember. Nagyon jó lecke minden film. Csináltam annyi reklámfilmet, hogy ki lehet vele tapétázni a fél falat. Az Anna-víz cíművel, amely pár másodperces ásványvízreklám, 1980-ban nyertünk Sas Pistával egy Ezüstoroszlánt Cannes-ban. Fénybeli varázslatokat találtam ki, egy átvilágítós asztalon pohárba öntötték a vizet. Ennyi a történet.

Milyen a jó operatőr? Meg lehet fogalmazni?

Nehezen. A jó operatőr saját képvilágát úgy próbálja a film szolgálatába állítani, hogy a kecske is jóllakjon, meg a káposzta is megmaradjon. A filmet kell szolgálni, nem neki kell megmutatnia, hogy milyen fantasztikus képeket tud csinálni. A jó operatőrnek tényleg van látható képi világa, amelyet nem tud levetni magáról. Bár minden film más, úgy fogalmaz, komponál, úgy választ helyszínt, hogy belecsurog valami a saját belsejéből. Így minden jó operatőr egyéni, meg lehet őket különböztetni.

Tudod egyáltalán, hogy hány filmet készítettél?

Nem tudom; vannak mozi- és tévéfilmek, rengeteg dokumentumfilm. Játékfilm olyan fél tucat, nagy mozi- öt-hat, tévéfilmből is kb. ennyi.

Az ötlet, a fantázia magától jön, vagy ki kell találni?

Mindig eszembe jut, hogy nagykamasz koromban, amikor olvastam Móriczot vagy az Egri csillagokat, fura módon láttam a képeket, részese voltam a regénynek. Az irodalmi forgatókönyv olvasásakor is meglódul a fantázia. Becsukom a szemem, s látom a jelenetet. A filmben az a jó, hogy sokan csinálják: mindenki hozzáad valamit. A rendező, a világosító, az operatőr, nem utolsósorban a színész. Egy erős színész sok mindent meg tud határozni egy jelenetben. Sokszor emlegetik Madaras Jóskát, akinek hátul is volt szeme, tudta vinni a gépet meg a kamerát a filmekben. Ugyanígy Cserhalmi György vagy Koncz Gábor; erre mondták, hogy ők vérprofik, gyakorlati kérdésben mindig tudtak segíteni megoldani. A nagyok mind igen szerény emberek, hozzájuk képest kis pályakezdő tehetség az ember, még ha negyvenéves is. Olyan alázattal mondták, hogy »persze, Sanyikám, jó lesz?«!

Itt, Lekéren csend van, nyugalom. Nem jött el az ideje, hogy hozzáfogj olyan dolgokhoz, amikre eddig nem jutott idő?

Az a furcsa, hogy ez már nem működik. Tudomást kell venni róla, hogy szép, szép, jó, jó, de visszafelé nemigen megy a hajó. Elég messze gurultam a fától, lehetett volna több is, szebb is, jobb is, de ez nem az a mesterség, ahol tudok magamnak intézni filmet vagy bármit, az embert kiválasztják. Hacsak nem akar valamit maga csinálni, de én nem igazán vagyok rendezői alkat. Csináltam ugyan magam két-három dokumentumfilmet, például a zoboralji magyarságról A csitári hegyek alatt címmel. Ebben négy, egykor magyar ajkú falu – Menyhe, Béd, Vicsápapáti, Nyitraegerszeg – idős emberei mondják el, hogyan hal ki a környéken a magyar nyelv.

Visszatérek a vizsgafilmedhez, A vasárnap gyönyöréhez. Sikerült megtalálnod a hétköznapok gyönyörét is?

Nem tudom. Az egy vers volt, de mikor kerestem a megfelelő képeket, csámborogtam az utcán, belestem az ablakokon. Nem verssorhoz gyűjtöttem, hanem az egészhez. Az igazán nehéz az volt, hogy sorba kellett őket rakni, az egymásutánját kellett meghatározni azoknak a képeknek, amelyeknek semmi közük nem volt egymáshoz. Mégis szép játék volt...

Ott Jeles Andrással és a vágóval raktátok össze a képeket. A magánéletben csak magadra hagyatkozhattál?

Egyszemélyes történet. Gonosz, önző vagyok ilyen szempontból, nagyon nehezen fogadok be embereket a mai napig. Fiatal koromban sem volt ez másképp. Nem voltam egy könnyen nyíló bicska, és ez nem volt mindig jó, ha a férfi-nő kapcsolatot is beleszámítom. Nehezen emészthető darab voltam, ezt elég korán tudtam magamról.