A stukkó harmadvirágzása

A rómaiak kedvelték, a barokkban virágkorát élte, ma újra felfedeztük

A stukkó épületeken – a homlokzaton vagy a beltérben – alkalmazott, eredetileg gipszből (manapság polisztirolból) készült díszítőelem. A reneszánsztól kezdve használják az enteriőr kiképzésében, a falak és a mennyezet tagolásában: a márvány látszatával varázsolja fenségesebbé a belső teret. A plafon és a fal elválasztására a szegélyléc, a mennyezet szépítésére a rozetta terjedt el.

Művészet vagy divat?
Napjainkban a két megközelítés gyakran kiegészíti egymást. Ennek a plasztikai elemnek a történetét a római korig vezethetjük vissza, már akkor megjelent a falakon. A közép-amerikai indiánok templomait és palotáit is jellegzetesen festett stukkó és kőreliefek díszítették. A középkorban feledésbe merült, csak a barokk korszakban vált ismét népszerűvé: a 17. századot a stukkó virágkoraként említhetjük. E mutatós, pompás művek alkalmazásának legfőbb mesterei az olaszok voltak, akik kedvelték a stilizált virág- és levélmotívumokat, geometriai formákat, körvonalakat, ezenkívül országukban a gipsz jelentős mennyiségben található. A 20. század elején egyes épületek ablakkeretei, homlokzati párkányai és kiegészítő díszei sem kőből készültek, hanem gipszből, s ma ismét terjedőben van ez az anyag, főleg a beltéri építészetben.

Gipszstukkó
A gipszornamentikát elegáns és időtálló voltáért kedvelik, de a díszítés a gipsz törékenysége és nehezebb kezelhetősége miatt gyakran polisztirolból készül. A stukkózás az enteriőr tervezése során szolgálhat egy adott stílus elemeként, de a klasszikus irányzaton kívül a profilok változatossága folytán modern környezetben is megállja helyét. A kisebb méretű stukkóknak, gipsz és műanyag díszítőelemeknek inkább kiegészítő funkciójuk van: pl. falikarok, spotlámpák alapjának eltakarása; gyermekszoba-mennyezet, fal díszítése; tárgyak kiemelése; ajtó, ablak körüli terület dekorálása.
Feldolgozta Ferenczy Éva