A hódító gitano

Nagykövet lett. Az európai romák nagykövete. Joaquín Cortés, a negyvenéves spanyol flamencótáncos, a szívvel és szenvedéllyel teli andalúz dalok világszerte körberajongott „közvetítője” sosem titkolta: ő maga is roma. Cordóbai cigány, vagy ahogy spanyol földön mondják: gitano. Ám mint élvonalbeli művész, az UNESCO égisze alatt a nehéz körülmények között élő afrikai gyerekekért is rengeteget tesz. Ott segít, ahol tud. És nemcsak azzal, hogy a szeretetét adja nekik: anyagilag is támogatja őket.

Éhező, ruhátlan gyerekekkel eddig ő is csak az afrikai országokban találkozott. Még a spanyol cigányok között sem tapasztalt olyan nyomorúságot, mint a harmadik világban. Cordobában, ahol gyermek- és kamaszéveit töltötte, mindig volt kenyér a gitanók asztalán. Az ő családjukban sem élt egyik napról a másikra senki. Kínjukban-keservükben is énekeltek. Nem kellett hozzá sem gitár, sem konga, sem kasztanyetta. Elég volt egy üres vödör vagy az asztal lapja. Azon verték a ritmust, és persze a tenyerükkel. Cortésék családjában mindenki táncolt. A flamenco a vérükben folyt. Szenvedélyként élték meg azt is. Szenvedélyükkel, amelyet örökségül kaptak. Cristóbal Reyes, a nagybácsi azonban kilógott a sorból. Ő kevésnek találta, amit otthon szívhatott magába. Neki más is kellett. Többre vágyott. Neki a flamenco csupán alapul szolgált ahhoz, hogy táncosként más irányba fordulhasson. Őt a klasszikus balett vonzotta. Tanulmányai elvégzése után Londonba került, egy színpadon szerepelt Rudolf Nurejevvel, a balett tatár istenével. Nagybátyjának köszönhetően Joaquín Cortés találkozott is vele. Még kölyök volt, amikor táncolni látta, de az élménytől azóta sem szabadult.
„Hozzáértők szerint nem volt hibátlan a technikája, erős kisugárzásával azonban mindenkit lenyűgözött – nyilatkozta később. – Bolondja volt a flamencónak, ezt a nagybácsimtól tudom, és ha előadás után együtt szórakoztak, az első pohár bor után már azt állította: ő is cigány, tatár cigány.”
Cordóbából évek múlva Madridba költözött a Cortés család, a flamenco azonban ott is esti program volt. Nagyszülők és unokák együtt táncolták. Ott már gitár is volt, dob is akadt, Cristóbal bácsi váratlan londoni látogatásai pedig csak fokozták az amúgy is forró hangulatot. A sok ajándék Joaquín szemében egy számára akkor még elérhetetlennek tűnő világ tárgyi bizonyítéka volt. De az idő tájt már ő is táncos pályára készült. Meg is tett mindent, hogy a startja jó legyen. Otthon, családi körben a remekül flamencózó rokonoktól tanult, nagybátyjától pedig a klasszikus balett alapjait sajátította el. Tizenkét évesen már balettiskolába járt, négy esztendővel később pedig már a Spanyol Nemzeti Balett szólistája volt, s a New York-i Metropolitan közönsége előtt ugyanolyan sikert aratott, mint a moszkvai Kongresszusi Palotában.
Mégsem bírta sokáig. Azt a szabadságot, azt a szenvedélyt, amilyet a flamenco jelentett számára, balett-táncosként nem érezte soha.
„Az érzelmeimet ott is megmutathattam, a dráma ott is adott volt, csak a mozdulatok, a lépéskombinációk kötöttsége zavart. Hogy mindazt, amit a koreográfus leírt, pontosan követnem kellett. Én meg szabadságra vágytam. Mindig a pillanatnyi érzelmeimet szerettem volna láttatni a közönséggel. Nem azt, amit az adott szerep rám kényszerít, hanem amit aznap este, az ott megszólaló zene éppen kiváltott belőlem. Számomra a flamenco egyfajta érzéki fiesta. Ünnep. A tánc és a fájdalmak, a tánc és az öröm, a tánc és a gyönyör fenséges keveréke. Én ebben tudok személyeset, egyedit alkotni.”
Huszonhárom éves volt, amikor váltott. Antonio Gades és együttese akkor már élő fellépésekkel és táncfilmekkel varázsolta el a világot. A flamencónak hatalmas rajongótábora volt és nemcsak Európában. Gadesék a legtisztább forrásból merítettek: az andalúziai cigányok ősi táncával kápráztatták el közönségüket. Joaquín Cortés nehéz feladatra vállalkozott. Túl akarta szárnyalni Gadesék sikerét. Még szélesebb tömegeket akart hódítani annak az ősi táncnak, amelyhez a saját testéből, a saját érzelmeiből tett hozzá egy addig „kibontatlan”, „befedett” pluszt. A fizikai szépséggel párosuló szenvedélyt. A rejtett mélységből feltörő erotikát. Egyébként is ez volt minden álma. Személyeset alkotni, valami eredetit, páratlant, összetéveszthetetlent. Már első külföldi útjai során igyekezett magába szívni mindent, amit a számára addig ismeretlen kultúrákban valós értéknek látott. S mivel sokat utazott, egyre többet látott, egyre többet tapasztalt. Már tudta, mitől izgalmas számára a tangó, vagy éppen a kortárs tánc, már csak a közös nevezőt kellett megtalálnia, hogy azt vihesse abba, ami testéhez-lelkéhez, vérmérsékletéhez a legközelebb áll. A flamencóba.
Párizs, 1992. Joaquín Cortés már flamencotáncosként lép közönség elé a Champs-Elysée egyik pompás színpadán. Ez még nem egy egész estét betöltő műsor, arra később kerül sor. Ahhoz a színház igazgatójától kap erős löketet, aki azt kérdezi tőle: van-e már saját együttese? Igen – hangzik a válasz. Pedig akkor még senki nem állt mögötte. De két héttel később már csapata volt. Zenészeket és táncosokat toborzott, a koreográfia napok alatt megszületett, a párizsi sikert követő harmadik évben pedig már az egész világ ismerte.
A Veronában létrehozott Carmen, a Ballet de Caracas együttesével színpadra állított Don Quijote után új fejezet kezdődött az életében. Milánóba, New Yorkba, Los Angelesbe, Buenos Airesbe, Rio de Janeiróba, Szöulba és Santiago de Chilébe, Bejrútba és Pekingbe hívták. Fellép a 71. Oscar-gálán Hollywoodban, a sevillai atlétikai világbajnokságon, a 2002-es Nobel-békedíj átadásán Oslóban. A világ legrangosabb színpadain, arénáiban és sportcsarnokaiban ünneplik. Szerepet kap Manuel Palacios A cigány című rendezésében, Pedro Almodóvar filmjében, a Titkom virágában, Carlos Saura opusában, a Flamencóban. Szerelmi kalandjaival a világ legismertebb bulvárlapjait élteti, szakmai tekintélyén, művészetének tükrén azonban ez sem ejt csorbát.
Senor Flamenco, ahogy spanyol nyelvterületen nevezik, továbbra sem adja alább. A táncszínpadok megfékezhetetlen torreádora egyetlen percre sem teszi le vörös posztóval bevont, bikaingerlő kis botját, a muletát.
„Nomád vagyok, örök vándor és javíthatatlan rebellis” – állítja magáról. Pedig már nem kell lázadoznia. Nincs miért, nincs mi ellen. Ledöntött mindent, ami útját állta, mindenütt győzött, ahol győzni akart.
Táncát nem tudja beárnyékolni semmi. Még a sötétség sem. Abból is kiviláglik, kihallatszik, kiérezhető. Díszletre nincs szüksége, ő maga a dísz. Egyedül a fénnyel játszik. A vörössel és a fehérrel. Kosztümjeit tíz éve Giorgio Armani tervezi. Fekete trikó, fekete ing, fekete nadrág, fekete szoknya, borvörös öltöny. Ez az egész jelmeztára. Fellépéseinek csúcspontja mégis az a pillanat, amikor ingét, trikóját levetve, mezítelen felsőtesttel táncol. Ez a pont a mondat végén. Vagy inkább a felkiáltójel: „Ez vagyok én!”
Így nézze, aki mindent tudni akar róla.
Ez a specialitása.