Afrika a pillanatban

SZOBI ÖDÖN

Ül a kertész a konyhában, nézi az Afrika-kupa mérkőzéseit, a fürge fekete játékosokat, a fekete klottgatyás bírót, a napsütötte lelátókon rövid ujjú ingben vidámkodó nézősereget, az ingükből is kivetkőző sok trombitás Frédit, a zöld gyepet, és sóhajt egyet.

A félidei szünetben átkapcsol, megnézi az időjárás-jelentést, aztán kinéz az ablakon. A jelentés szerint enyhül a tél, az ablak mögötti látvány szerint ellenkezőleg. Hát sóhajt még egyet, nem mint ha tervezte volna a sóhajtozást, hanem mintha benne, belőle sóhajtozna valaki, aki úgyszintén ő maga, nyilván a tudat alatt elnyomott kertész énje. Szaporodnak a megoldatlan kisebbségi kérdések – az ember, ha tudatosítaná, végigsóhajtozhatná az életét. Jobb híján belenéz a horoszkópjába, hátha a csillagok tudnak valamit, de nem, a csillagok is csak annyit tudnak, amit az ablakból is látni s amennyit a nóta: veszélyes út, amin jársz, veszélyes út, amin járok. Meg az örök igazságok, amiket tudni se érdemes: nyári éjszakán, ha nem jövök, esik az eső és mennydörög. Nagyjából az időjárás-jelentés is ennyit tud, mi egyebet is tudhatna, ha nincs új a nap alatt. A horoszkóp, bár szintén redundáns szövegfajta, legalább nem hitegeti az embert, akármilyen fájó is az igazság, kimondja: „Hallgasson a józan eszére, s magától is rájön, hogy nem érdemes.”

Afrikában közben tovább tűz a nap, csomókban szakad a fű a fűszaggató cipők alatt, jól öltözött személyek babrálnak a kapufán, próbálják kiegyenesíteni. Most milyen jól jönne nekik a kettes létrám, gondolja a kertész, s már látja is magát a létrán, Afrikában, abban a festékfoltos bő szárú gatyában, aminek zsebében a galvánelemes csavarhúzó is elfér. Ahogy fúr s farag a verőfényben, izzad, mint az állat, s boldog, hogy hasznát veszik. Afrikában! Végül csak bemegy a második togói gól is, a kapus nagyot vetődik, megint srégen felfelé, mint a nyújtózkodó macska.

Ül a kertész a konyhában, éjfél van, hirdetésszöveget fogalmaz magában. Hozott létrával alkalmi munkát vállalok; lehetőleg a szabadban, füves területen, barátságos, felszabadult környezetben; labdaszedegetés is érdekel. Nem mondhatni, hogy elégedett volna ezzel és így. Hiába, ez a legnehezebb: pár szóba belesűríteni a lényeget. Ebből meg épp az hiányzik. Vagy ellenkezőleg: sok apró részlet kell még a lényeg megközelítéséhez. Tűzifát is szívesen gyűjtök; egyedül is elboldogulok; ilyesmik. Vagy másmilyesmik, nem tudom, tehetség kell ehhez is, hiába. Két szó, mely megrengeti az embert. Hitvány hideg, például. Olyasmi, ami a költőkben (meg a kertekben) eleve benne van: a szokatlan, a váratlan, a meglepő. Mint Széky János kétségbeesett levelének első sora: „Vagyok Limassol, Ciprus a pillanatban, és muszáj volt a táskámat ellopták tőlem.” Így valahogy, azt hiszem. Tudni kéne, mi a lényeg. Hogy süssön a nap? Vagy elég csak némi melegség? A melegedés jele?