A mikrofonnal való megbabonázás műhelytitkai

A brit Bastille zenekar, amely évek óta arénákat tölt meg világszerte, bevállalt egy kétezres koncertet, elfogadva, hogy nálunk nem tartozik a mainstreambe. Ez a Pohoda fesztivál szervezőinek ügyességét is dicséri, egy újabb trófeát sikerült begyűjteniük. A Bastille rajongói pedig időt, pénzt nem kímélve megérkeztek az ország minden csücskéből: a parkolóban még kassai rendszámú mikrobuszt is láttunk. 

A Refinery Gallery egykor tényleg a Slovnaft olajfinomító részét képezte, vagyis akusztikáról inkább ne beszéljünk. Illetve mégis, mert a Bastille-nak kifejezetten jót tett a szardíniásdoboz-hangzás. Mindaz, ami lemezen steril, cizellált, kidekázott, egy ilyen helyszínen dübörög, pulzál, összesűrűsödik, egészen más megvilágításba helyezve az ismert slágereket. Főleg a dobos volt elemében, láthatóan élvezte, hogy jól hallatszik, amit csinál. 

Eddig kétszer láttam őket élőben, mindkétszer a Sziget fesztivál nagyszínpadán, ahol Dan Smith 50–60 ezer embert babonázott meg, véletlenül odavetődőket is. Kíváncsi voltam, mit művel a nagyérdeművel egy fedett helyszínen. 

A szakmai díjakkal elhalmozott kvartett stílusát nehéz meghatározni, most nincs is erre hely, legyen elég annyi, hogy ügyes keveréke a popnak és a dallamos, fogyasztóbarát rocknak, enyhe elektronikus beütéssel. Smith dalai egyszerre fülbemászók és igényesek, élőben pedig világszínvonalon zúz a csapat, remek háttérvideókkal. (A Brixton Academyben adott februári koncert fent van a YouTube-on, érdemes megnézni, mit hozott össze a látványtervező és a VJ). Két héten belül megjelenik a zenekar harmadik albuma, a Doom Days, ami tíz év alatt nem tűnik soknak, viszont az előző kettőt volt idejük alaposan megturnéztatni. A rajongók is pont ennyi dalt tudnak gond nélkül megtanulni, hogy végig együtt ordítsanak kedvencükkel. Pozsonyban is lelkes kórus segítette a frontembert, akibe lehetetlen belekötni – akárhogy füleltem, egyetlen hamis hangot sem szúrtam ki. Ha rendeznének ilyen versenyt, valószínűleg Dan Smith lenne az ugrálás közben hosszan kitartott hangok világbajnoka, és a nézőkkel való kommunikációt is egyetemen taníthatná. Szlovák zászlót lengetett, bekiabálásokra reagált szellemesen, és az egyik dalt úgy énekelte el, hogy közben átküzdötte magát az egész termen, egy diszkrét testőr kíséretében. Szelfizett a lányokkal, felpróbálta a fiúk sapkáját, és közben nem esett ki a ritmusból. A 4am című új, lassú dalt pedig egy körbe forgatható kanapén fekve adta elő, mintha csak otthon, a nappaliban keseregne. A kivetítőn egy jókora olvasólámpa jelent meg, még intimebb hangulatot varázsolva. Apró, ám zseniális ötlet.

A zenekar eddigi legnagyobb slágere, a Pompeii természetesen a legvégén hangzott el, hogy hazafelé menet kötelezően mindenki azt énekelje: „eo, eo, éeo, eo”. A Bastille olyan profi szórakoztatóipari termék, amelyben benne van a kezdeti lelkesedés, a zene szeretete és a kemény munkával elért siker megbecsülése is. Le a kalappal előttük.