Vissza a természethez

Korábban is hallottunk már hasonló meredek sztorikat, de eddig minden alkalommal spirituális okok, vallási meggyőződés, esetleg környezetvédők fi gyelemfelkeltő akciója állt a háttérben. Kivéve persze a hajléktalanok zömét, akik nem tudják kigazdálkodni a lakbérre valót, vagy tönkrement párkapcsolat végén, esetleg börtönből szabadulva kerülnek az utcára. Ők viszont nem írtak blogot a tapasztalataikról, mint ez a bizonyos Daniel Shellabarger, aki egy könyvtárban használta az ingyenes internetet e célból.

Hősünket ugyanaz zavarta, ami manapság a legtöbbünket: hogy fizetésének jelentős részét a lakhatásra költi. Ezért inkább kiköltözött a természetbe. Volt rendes állása, de korábban komoly depresszióval küzdött, az öngyilkosság is megfordult a fejében. Egy ideig a barlangból járt be dolgozni, ám az új életmód annyira felszabadította, hogy végül tartósan hátat fordított addigi életének és lemondott a pénzről. Utolsó bankóit egy telefonfülkében hagyta, hogy vigye, akinek szüksége van rá. Ez alatt a tizennégy év alatt nem költött semmire, élelmet a kukákból szerzett, de megsütötte a talált állattetemeket is, barlangja mellett pedig volt egy kis veteményeskertje. Sosem betegedett meg a talált ételektől, sőt úgy véli, hatalmas pazarlás folyik, rengeteg, még ehető élelmiszert dobnak ki az emberek. A barlangban berendezett egy kis konyhát is, ahol tudott főzni. Semmilyen állami támogatást nem vett igénybe, az egyetlen kapocs a civilizációval az a bizonyos könyvtár volt. Tizennégy év után aztán arra kényszerült, hogy szülei betegsége miatt feladja nomád életmódját.

A minap egy tévéműsorban szerepelt egy országos csatornán, azóta sorra jelennek meg az amerikai sajtóban az irreálisan magas lakbérekkel kapcsolatos cikkek. Ingatlanosok nyilatkoznak, szakértők elemzik a rendszer hibáit. Vagyis mondhatjuk, hogy Daniel Shellabarger kisebb fajta forradalmat robbantott ki, ha nem is csinált mozgalmat ebből a radikális megoldásból.

Önök most nyilván ugyanazon tépelődnek, mint én: hogy nálunk megvalósítható lenne-e egy ilyesfajta egyéni lázadás a kapzsiság, a pénz hatalma ellen. Tartok tőle, hogy nem. Legalábbis tizennégy éven át biztosan nem boldogulna senki egy barlangban, mert ahhoz nem eléggé toleráns a társadalom. Az emberek egyre agresszívabbak és egyre kevésbé tűrik a másságot, úgyhogy állandóan zaklatnák az illetőt, nem beszélve a rendőrségről és a hivatalokról. Maradék élelmiszert ma már tulajdonképpen tilos csak úgy kitenni a szemetes mellé, hiszen arra valók azok a nemrég bevezetett gusztustalan kukák. A könyvtárakba nem lehet tagsági nélkül besétálni, a tagságihoz viszont lakcím is kell. A „vissza a természethez” jelszó tehát nem igazán működhetne a gyakorlatban. De persze időről időre sokunkat feltüzel a kilépés gondolata: tényleg remek lehet, hogy nincs lakbér, szemétszállítási díj, és az ember nem érzi úgy, hogy szorgos kis méhecske a kaptárban, aki néha ehet egy kis mézet, ha eleget gyűjtött a királynőnek.