Vajúdó oktatás

Belegondolni is szédületes: kevés „közügy” méltó annyira erre a minősítésre, mint a közoktatás. Ennek roppant egyszerű oka van, ami pediglen az, hogy szinte alig akad ember, aki legalább egy évtizednyi időt nem tölt el legalább egy alapiskolában. Elég sokan azonban csaknem két évtizedig keringenek a labirintusaiban. Már ha nem a szédületes gyorsasággal kiépülő magániskolai, áramvonalasabb rendszerbe iratják be őket a másoknál szerencsésebb anyagi helyzetben levő szüleik, amellyel – a jelen állapotok fényében és minden jószándékuk mellett – ama bizonyos társadalmi ollót is szélesre tárják, a közoktatás kínlódását pedig érintetlenül hagyják.

A tanártüntetések Szlovákiában és Magyarországon is jelzik, cseppet sem lehet várni. Nincs mire, meddig és miért. Az oktatási rendszer kulcsfontosságú eresztékei recsegve-ropogva omlanak ránk, s hogy jól kiélvezhessük, hosszú éveken át, lassú ritmusra történik a katasztrófa. Kár beletemetkeznünk kéthárom órás rémfilmekbe, az igazi borzalmat akkor látjuk, ha elmegyünk egy olyan iskola előtt az utcán, amelynek történetesen nem állnak épp a legjobban a dolgai. Levélnek sem kell ehhez rezdülnie az utcán, mi több, zavartalan pacsirtaszó övezheti az iskolaépület környékét, a borzalom adott. Akad néhány iskola az országban, ahol ez van, nem pedig más. Az oktatási rendszerekről, azok felelőseiről pedig ugyan mit is gondoljunk, amikor vagy szaporán váltják egymást a tárcavezetők, mint Szlovákiában, vagy gyakorlatilag rendes „gazdája”, minisztériuma sincs a szektornak, mint Magyarországon? A tünetérték egyértelmű.

Oktatásról beszélni: csaknem kötelességünk. Kár lenne szakértelemhez és illetékességhez kötni az ebet, a közügyi jelleg megkerülhetetlen, az első helyek egyikén kell vele foglalkoznunk a restiben, a nappaliban vagy a folyóparton ücsörögve. Alighanem meg kell emésztenünk azt is, hogy a változáshoz mindannyiunk türelmére szükség van – nagy levegővétel mellett a messze jövendővel kényszerülünk komolyan összevetni a jelenkort (úgy látszik, bizonyos közfeladatok természete minimum 1831 óta kísért minket e tájakon). Az oktatás teljes átalakítása nyilván nem állhat meg a pedagógusok szégyenteljesen alacsony javadalmazásának méltó, magára időtlen idők óta korrigálásánál. Egyebek mellett messzemenően át kell alakítani a közbeszédet, a pedagógusképzést, a módszertant és a tananyagot – vagyis tulajdonképpen képesnek kéne lenni önmagunkra reflektálnunk, ugyanis az oktatás hamisítatlan közügyi volta azt is jelenti, hogy az oktatás mi magunk vagyunk. Az osztálytermek, az iskola belső terei egyben az önismeret tükrös termei, ahol lemérhetjük, hol és merre is tartunk – s hogy társadalomként kik is vagyunk valójában.