Talánország talányai

A közvetlen szomszédok és a térségben érintett nagyhatalmak egy dologban egyetértenek: a hatalomátadás során meg kell őrizni a stabilitást, Észak-Korea jövője pillanatnyilag másodrangú kérdés. A 27 vagy 28 éves, egy éve négycsillagos tábornokká előléptetett utódról, Kim Dzsong Unról épp oly keveset tudni, mint elhunyt apjáról, ezért vele kapcsolatban is csak elméletek vannak, bizonyosság semmi. Az egyik változat szerint a papa jól felkészítette, ezért a hatalomátadás sima lesz. A másik változat szerint túl fiatal és felkészületlen, sorsa attól függ, miként tud megegyezni a hadsereg 70–80 éves vezetőivel. A harmadik variáció az, hogy lehet egy vékonyabb, jobb szó híján technokrata réteg, amely szívesen nyitna a déli testvér és ezzel a Nyugat felé.

Nos, ez utóbbi a legkevésbé valószínű változat. Vannak, akik szemantikáznak, a szófordulatok elemzéséből próbálnak következtetéseket levonni. Az „államalapító” Kim Ir Szen volt a Nagy Vezér, most elhunyt fia a Kedves Vezető, a harmadik Kimet pedig a hivatalos közlemények máris a párt, a hadsereg és a nép kiemelkedő vezetőjeként emlegetik. Ebből pedig sima hatalomátvételre következtetnek. De ha már itt tartunk, még egy dologra érdemes odafigyelni. A párt az első, a hadsereg pedig megelőzi a népet. Azt is tudjuk, hogy a hadsereg vezetői jelentős pártfunkciókat töltenek be, amiből az következik, hogy a katonai vezetés szerepe meghatározó, így már érthetőbb, miért kellett egy sihedert négycsillagos tábornokká kinevezni.

Egyre kevesebb szó esik a német mintára történő újraegyesítésről, pedig jó tíz éve, 2000-ben, amikor létrejött az akkor történelmiként aposztrofált Korea-közi csúcstalálkozó, ez vezető téma volt a világsajtóban, Dél-Koreában még újraegyesítési miniszter is lett. Azóta kiderült, mindez csak porhintés volt Phenjan részéről. Bár délen még él a nosztalgia a közös állam iránt, a valóság az, hogy az újraegyesítésre nem lenne pénz. A becslések ezer–tízezer milliárd dollárra teszik az egyesülés minimális költségeit. Ennyi pénzt Szöul nem tudna előteremteni, hiába vált az utóbbi két évtizedben Dél-Korea a térség és a világ jelentős gazdasági szereplőjévé. (A 60-as években a két Korea még kb. azonos szintet képviselt.)

A világ egyik legszegényebb országa mindvégig taktikázott. Úgy csikart ki olaj- és élelmiszersegélyeket, hogy megígérte: felhagy atomprogramjával. Majd többször is visszatáncolt, felrúgta a hatoldalú tárgyalásokat, nukleáris hatalmi státust szerzett, amit két föld alatti robbantással bizonyított. Vannak ballisztikus rakétái, a hadserege meghaladja az egymillió főt. Atom- és rakétatechnológiát adott el Iránnak, Szíriának és Mianmarnak. Veszélyessé vált. Egyes becslések szerint több mint kétmillió észak-koreai halhatott éhen. A második Kim ezt hagyta örökül a harmadik Kimre, ebből kell kiindulni. Az utolsó kategóriába sorolt nép továbbra is éhezik. Az ördögi kört eddig azért nem sikerült megszakítani, mert a phenjani atomprogram fontos adu volt Kína nemzetközi politikai játszmáiban. Ez aligha változik.