Szabadíts meg a gonosztól

„Anya, láttad a pisztolyát?” – kérdezte elfúló hangon. „Csak indokolt esetben használja” – magyaráztam.

Szombaton illegálisan tartott lőfegyverével három embert ölt meg egy városi rendőr Ógyallán. Az áldozatok romák voltak. Magyar cigányok. Az elkövető is magyar volt. A belügyminiszter szerint a rasszista motívum kizárható.

Ismerősei és felettesei a tettest nyugodt, megbízható emberként jellemezték. Ellentétben a romákkal, akikkel mindig csak problémák vannak. Aztán jött az a bizonyos szombat délelőtt. A jámbor városi rendőr – aki épp nem volt szolgálatban – magához vette pisztolyát, autóba ült, és máig tisztázatlan okokból lelőtt három embert. Felszisszenünk. Ja, hogy „csak” romák voltak? Az más…(?!) Olvasom a mészárlásról szóló hírek alatti hozzászólásokat: „Egy hős!”, „Bravó!”, „Ez nem minősül emberölésnek. Ez csak állatkilövés volt!”. Hideg borzongás fut át rajtam. Fejemben egymást kergetik a gondolatok. Ezt lehet? Ezt szabad? Ez a megoldás?

Eszembe jut egy ismerősöm, aki egykor a postán dolgozott. Most a médiában tevékenykedik. A Facebookon – ahol szinte bármit meg lehet osztani – közzétett egy hivatkozást. A bejegyzés szerint egy ötgyermekes roma család – a férj rokkantnyugdíjas és az egyik rajkó látáskárosult – havi bevétele megközelíti a 2500 eurót. Ezt olvasva a serényen robotoló ember agyát elönti a vér. Hát ezekre dolgozom én? – hördül fel az, aki napi betevőjét verejtékes munkával keresi meg. Bicska nyílik, ravasz kattan – és bumm! Néhány „antiszociális élősködővel” kevesebb. Világosodik a kép. Számoljunk csak… Ha a romák megkaphatják az 1520 euró szociális segélyt, akkor én is… De hol kell ezért sorba állnom? Felhívom a postai ügyekben jártas ismerősöm. De ő sem tudja. Csak úgy megosztotta a hírt. „Mint sokan mások” – mondja védekezésképpen. „Szégyelld magad. Hazugságokat és álhíreket terjesztesz” – próbálok hatni a lelkiismeretére. „Nincs miért szégyellnem magam” – zárja rövidre beszélgetésünket.

Jó, akkor szégyellem magam én. Helyette is. Mert én már csak ilyen vagyok. Magamra veszem mások ingét. Talán nem kellene. De aztán eszembe jut, amit egy kedves barátom mondott: „Először a zsidókért jöttek, és én nem szóltam, mert nem vagyok zsidó. Azután a kommunistákért jöttek, és én nem szóltam, mert nem vagyok kommunista. Azután a szakszervezetiekért jöttek, és én nem szóltam, mert nem vagyok szakszervezeti. Azután értem jöttek, és nem maradt senki, aki szólhatott volna.”