Sárdobálás, mint rendesen

Az amerikai sajtóban egyenesen szexuális ragadozóként aposztrofált milliárdos alig három héttel az elnökválasztások előtt nem győzi cáfolni a vádakat, miközben az utóbbi napokban nők sora lebbenti fel a fátylat Trump agresszív „udvarlási” módszereiről. Az önbizalomtól duzzadó üzletember az ellene irányuló mocskos kampányról beszél, miközben riválisának, Hillary Clintonnak éppen e hét végén javasolta, hogy okvetlenül végeztessen el drogtesztet...

A választási kampányt kísérő fokozódó sárdobálás nem újdonság az amerikai politikában, inkább az az újszerű, hogy Trump még a korábban másokat garantáltan padlóra küldő támadásokat is állja, miközben úgy tudja magához vonzani a lejtőre került alsó középosztályt, hogy közismerten az eddigi leggazdagabb és ennek megfelelően csillogó életet élő elnökjelölt. A holnaputáni, utolsó Trump–Clinton tévévitára a jelöltek biztosan betáraztak néhány vaskos állítást, finom csúsztatást, cifra jelzőt, de azért nem kell a levegő után kapkodnunk. Ha fellapozzuk az amerikai választások krónikáját, egészen pikáns dolgokra akadunk. Például 1800-ban az első valódi elnökjelölti párharc Thomas Jefferson és John Adams, az USA alapító atyái között kis híján az ország kettészakadásához vezetett. Az Adams-pártiak azt terjesztették, ha Jefferson győz, akkor tanítani fogják a gyilkosságot, a rablást, a nemi erőszakot és a vérfertőzést... 1828-ban Andrew Jackson tábornok anyjáról azt terjesztették, hogy prostituált volt, brit katonákkal érkezett Amerikába, és egy mulatt férfival is összeszűrte a levet. Az amerikai polgárháború hőse, Ulysses Grant és Horace Greeley 1872-es viaskodása olyan kegyetlenre sikeredett, hogy néhány hónappal veresége után az utóbbi belehalt a depresszióba.

A híresen aljas Richard Nixon politikai párharcaiban minden csata személyes volt, minden küzdelem vérre ment. 1972-ben a demokrata kihívó Muskie szenátort annyira besározta Nixon stábja, hogy a feldúlt politikus, miközben a vádakat rendre kiforgatta, a tévé képernyője előtt elsírta magát. Persze ez lett a veszte, hiszen kinek kell egy síró elnök? A felsorolt történelmi példák persze nem mentik fel a nőket rohamozó Donald Trumpot vagy a szemrebbenés nélkül bármit letagadó, e-mailjeit eltüntető, politikailag dörzsölt Hillary Clintont.

A durva politikai pengeváltásoknál is érdekesebb, hogy egy olyan ember, akinek saját Boeing 757-es repülőgépe van, melynek fedélzeti fürdőszobájában 24 karátos aranyból vannak a csapok, továbbá helikopterflotta, jacht, XIV. Lajos stílusában berendezett floridai luxuslakóház áll a rendelkezésére, nos, az ilyen ember hogyan tudja meggyőzni a stagnáló jövedelmű vagy éppen lecsúszó embereket arról, hogy éppen ő oldja meg a problémáikat. Hogy még világosabb legyen: ha Donald Trump nyer, akkor ő lenne az első amerikai elnök, akinek lejjebb kellene adnia az igényeit azzal, hogy beköltözik a Fehér Házba... Trump a választók frusztrációjából profitál, abból, hogy nem a politika világából érkezett, és ő hihetőbben ad egyszerű magyarázatokat, megoldásokat a valójában szövevényes társadalmi, szociális gondokra. Napjaink Amerikájában újra szakadékká mélyült a különbség a nagyon gazdagok és a szerényen élők között, az átlagcsaládok anyagi helyzete voltaképpen stagnál az ezredforduló óta, s először fordul elő, hogy a fiatalok nem élnek magasabb anyagi színvonalon, mint a szüleik az ő korukban. A globalizáció veszteseinek dühét lovagolják meg az olyan populisták, mint Trump, s részben erre a jelenségre vezethető vissza a brexit eredménye is. November 8-án kiderül, hogy a csalódottak vagy a profi politikusban bízók hangja lesz-e erősebb.