Nem dalolva ment

Tragédiák az emberi társadalomban voltak és lesznek, ekkora közhelyet még leírni is fáj, s nem is kellene a politikai kommentár műfajában megemlíteni, ha ezúttal nem arról értekeznénk: fölösleges áldozatot hoztak ők húszan.

A nem éppen kamaszkorú olvasók még emlékezhetnek a Vasladyre, Margareth Thatcher konzervatív brit kormányfőre, aki gondolkodás nélkül bezáratta a veszteséges bányákat, kifárasztotta a tiltakozó szakszervezeteket és kiéheztette a sztrájkalapokat. Majd amikor elhalkultak a kedélyek, az állami pénzeket olyan iparágakba folyatta, amelyek, mondjuk, korszerűbbeknek és jövedelmezőbbeknek bizonyultak a bányászatnál, és a mai napig eltartják az egykori bányavidékek lakóit.

A nyitrabányai, a nyitranováki barnaszénlelőhelyek hasznosítása esetében tévdeés a „hasznosítás” kifejezést használni. A rendszerváltás óta minden kormányzat felvásárlási dotációk formájában támogatta a völgy bányászatát. Nyugodtan leírhatjuk: egy olyan ágazatot tart el a többi, esetleg sikeres ágazat, amely veszteséges. Annak ellenére az, hogy az energiaipar nem szokott az lenni. A rengeteg munkahely, egyébként a környéken jobbára az egyetlen is, nem engedte meg a szociálisan érzékeny, de még a kevésbé érzékeny kormányoknak sem, hogy felszámolják a barnaszén bányászatát. Az a rengeteg pénz, amelyet a korszerűtlen és 1996 óta még magánkézben is lévő bánya felemésztett, az elmúlt 10-12 év alatt új ágazatokba fektetve akár el is feledtette volna a Nyitra völgyének lakosaival, hogy valaha e vidéken a világ egyik legnehezebb és az ipari forradalom óta csak nagyon ritkán becsült szakmájából éltek.

1996-ig közvetlen állami támogatással, a magánosítás után pedig árdotációval érték el a kormányzatok – mindegyik!!! – azt az állapotot, amelyben a völgy lakosai még kiszolgáltatottabbá váltak, hiszen munkahelykínálat majdnem semmi, -kereslet hatalmas, tehát a munkaerő ára alacsony. Az egyik bulvárlap címlapja hozta a megállapítást: Meghaltak havi 600 euróért (tegyük hozzá, bruttóban). Nos, próbáljuk meg elhinni, hogy ezt nem önként és dalolva, nem is hazafias kötelességből, walesi bárdokhoz hasonlóan tették a bányászok, hanem azért, mert nem volt választásuk. 600 euróért, amelyből a családjukat etették meg, mentek le nap mint nap egy olyan bányába, amelyről tudták, senki nem fog komolyabban beruházni e helyre, csak a haszon érdekes (az is támogatásból), a bánya meg veszélyes. Tudták, de nem volt lehetőségük nemet mondani, tudták, és mentek, ahogyan mifelénk mondják, blintre, hátha ma sikerül.

Húszan teljesen értelmetlenül mentek a halálba, egy olyan bányában, amelyet már rég be kellett volna zárni, egy olyan folyosóra, amelybe már nem kellene embereket küldeni. S félő, hogy a sok-sok privatizációs botrány közepette oly csöndes barnaszénbánya további sorsáról most, a kormány által kezelni képtelen válságidőszakban sem mond le a szlovák ipar. Ki tudja, meddig, ki tudja hány halott kell még és hány év, hogy rájöjjünk, az állami pénzeket fejlesztésbe és nem rossz állapotok konzerválásába kell ölni. Akkor talán sok fiú és apa akár életben is maradhat. Mert nem hihetjük komolyan, hogy azok az emberek hősök akartak lenni.