Mindenki megőrült?

Merthogy úgy néz ki, mindenki megőrült. A szlovák választási kampányt figyelve más érzésünk nem is lehet – mintha nem egy kellemetlen, válság sújtotta időszakban élnénk, mintha tele volna az államkassza, mintha más dolgunk nem is lenne, mint szépen megegyezni, hová tegyük azt a sok pénzt, amit a sikeres ország az elmúlt években felhalmozott. Nem győzünk csodálkozni, mennyire jó dolgunk lesz, ha ezt vagy amazt a politikai formációt választjuk, merthogy ÉRTÜNK vannak, NEKÜNK dolgoznak, ismerik az igazi és járható UTAT, nekünk semmi dolgunk, csak őket választani. Itt-ott bekavar egy-egy „elég volt a hazugságból” típusú mondat, vagy egy rasszista plakát, ami, természetesen, nem rasszista, csak a szemüvegünk szorul cserére.

A vezető kormánypárt értünk van itt és nekünk nyúlta le a milliárdokat, azokat is, amelyeket még az unokáink is fizetnek majd. Az egyik koalíciós partner a fiatalokat verbuválja, mert a babkydemokratky kategória valahogy kihalóban. A másik koalíciós partner nagyon jó kampányt csinál, olyat, amilyet egy felelőtlen kormányzás lezárásaként kell, hogy ne folytatódjanak rossz és elfogadhatatlan tendenciák – a baj csak az, hogy azt a felelőtlen kormányzást eddig ő is végezte. Önkritikának O.K.

Az ellenzék meg? Az SDKÚ lassan összekeverhetővé válik a Smerrel, mintha nem is az a csapat csinált volna végig egy gazdasági, államháztartási és államigazgatási reformot. Az SaS, bár vezetője találta ki az adóreformot, minden bajok megoldására a főnök által megfogalmazott – egyébként nem rossz – járulékmodellt hirdeti, ami kevés lesz. A Híd és az MKP egymás ellen kampányol, lett légyen plakátjainak bármilyen üzenete. Az MKP a hűségre hajaz, ismeretlen modellügynökségi arcokkal (gratula, a választók azt hiszik szakállas, jóképű pasi lett az MKP elnöke), a Híd jó nyugdíjakat és csallóközi autópályát láttat (no attól mentse meg az ég a Csallóközt!). A KDH mindenhová ismeri a helyes irányt, néha az az érzésünk, hogy az előző kormányzati ciklusokban nem is felekezeti pártként viselkedett, hanem valódi, értékrendi tömörülésként – bár lehet a politikai megfigyelőnek is rossz memóriája.

Aztán van még pár „futottak még” csapat, amelyeknél feltehetően mindegy, mit kiáltanak a nagyvilágba, jó hangosan akarják mondani, de erő, az nincs mögöttük. Majd valamikor később, talán, de addig a töredékszavazataiknak örülhetnek az erősebbek.

Eközben a görög válságra az eurózónában 110 milliárdot irányoztak elő, vajmi kevés megtérülési reménnyel. Ebből 800 milliónál többet fizetünk ki a mi adóinkból. Minden valamit érő elemző mindenféle riogatás nélkül azt feltételezi, a nagy államadósságokkal gazdálkodó kormányzatok görög útra viszik Olaszországot és Spanyolországot, Szlovákiát is megemlítik, bár az, abszolút mértékben, csupán kerekítési hibának minősül, ha a politikai pénznemünk bedől.

Tombol a kampány, a polgároknak senki nem mondja el, baj van! Kistétényi Melindával kezdtük, nagy igazságot mondott ki, fejezzük be Illyés Gyulával, aki ugyancsak sokszor találta fején a szöget. Neki tulajdonítják a mondást, mely szerint „minél több komédia van a színpadon, annál nagyobb tragédia készül az országban”. Komédia és kígyóbűvölés tekintetében akár világhatalom lehetnénk. Nem egy nagy perspektíva.