Meng-âmok

Az ember kölyke, a gyermek is felnőhet így, még a feudalizmus paraszti társadalmában sem létezett semmiféle nevelés vagy oktatás. A felvilágosodás aztán meghozta e gyermekkor intézményesítését, vele együtt a nevelés, oktatás intézményesítését s megszületett a mai, tömegek számára létrejövő iskola.A szocializáció folyamatában aztán szépen lassan kiverjük a gyermekből az ösztönöst, zsigerit, megtanítjuk normák, szabályok betartására, így tudatosítva vele, hol vannak az akaratérvényesítésének a határai. Aki ezt tudja, szocializált, felnőtt ember. Az akaratérvényesítés határait az ösztönös állatvilágban az erő jelenti – akár az élelem megszerzésénél, elosztásánál, akár a terület behatárolásánál vagy a nőstények birtoklásában.  Az iskola, mint az intézményesített gyermekkor legfontosabb terepe érdekes szervezet. Ott tanul meg az ember gyermeke helyezkedni, pozíciókat elfoglalni, teljesíteni, kooperálni vagy vezetni esetleg vezetve lenni, számos olyan cselekmény zajlik az iskolában, amire a felnőttek világának vajmi kevés a beleszólása, a gyermek ott tanul meg társadalmi életet élni. Persze, e hatalmas energiákat fölemésztő küzdelem és tanulás mellett az iskola itt-ott szüneteket is kínál, ahol lehet pihenni, készülni, stratégiákat gyártani – ezt hívják tanítási órának. Ezekben a küzdelmekkel teli intézményekben aztán kialakulnak a vezéregyéniségek, a kufárok, a kibicek, a szófogadók és ... és a lúzerek. Vannak szabályok, jobbára íratlanok, s azokat jobbára be is tartják. Aztán néha nem. Jön a sikeres vagy kevésbé sikeres ellenállás, a kevésbé sikeres esetekben pedig a belenyugvás vagy az önbíráskodás. Nagyon leegyszerűsített megfogalmazás ez, de akár a szépirodalomban, akár a szakkönyvekben kutakodunk, több folyóméternyi irodalom áll a rendelkezésünkre e témában. Az ámokfutás furcsa és szerencsére ritka cselekmény. Az ember hirtelen bekattan és rohan. Mindenkit, aki az útjába kerül, lemészárol, kiiktat, tör, zúz, a végén az ámokfutó vegy összeroskad vagy rádöbben, mit tett, és önmagával is végez. Maláj útépítő munkásoknál figyelték meg ezt a jelenséget – többek közt Malinowski antropológus írja le részletesen – és mivel a maláj kultúrában ennek gyökerei vannak, mégpedig a vesztes csaták utáni, jobbára ópium hatására elkövetett esztelen öldöklések, a német pszichológia a meng-âmok (rohanó őrült, rohanó gyilkos) szóból alkotta meg az amoklaufer kifejezést és vette át a világ. Az ámokfutó önmaga is áldozat. Amolyan utolsó szalmaszál esete, amit már nem bír el, bekattan és fut. Midegy, hogy milyen eszközzel, a maláj ámokfutók pl. késsel öldököltek és tömegesen. Ma már van lőfegyver hozzá. Az ámokfutás nem előzhető meg, nem győzhető le, talán a körülmények megváltoztatása hozhat – de bizonyára nem közvetlenül – némi reményt. A nyugati kultúrákra nem jellemző, de – köszönet a médiavalóságnak – úgy érezzük, egyre gyakoribb. Fölösleges az amerikai fegyvertartási szabályokat, amerikai életstílust szapulni kommentekben. Az elmúlt évtized öt legnagyobb iskolai ámokfutásából három Európában – Németorzság, Finnország, Észtország – történt. Kettő Amerikában. Az egyik észt ámokfutó túlélte. Érdekes lenne megismerni az ő történetét.  De egy apróságra azért vigyázzunk: Breivik nem ámokfutó. Mint ahogyan a politikai merénylők, a hidegvérű gyilkosok vagy az öngyilkos merénylők sem azok. Az ámokfutónak ugyanis van lelkiismerete, amely az adott eseményre kikapcsol. A merénylőknek nincs. Ne keverjük össze. Az newtowni tragédia nagy, de annak 28 áldozata közül az egyik maga a lövöldöző, politikai üzenete pedig nincsen. A meng-âmok Adam Lanzája nem akart hős lenni, Breivik igen. A norvég esetre van magyarázat – az amerikaira nincs. És soha nem is lesz.