Magyar menü: szobor, öntettel

Magyarországon a politikai hardcore katonái újabban roppant izgalomba tudnak jönni a szoborállításoktól. Festéket az alkotásra, lötty és zutty, máris ott a markáns állásfoglalás. Horthy gyalázat, Kemál pasa örményölő tömeggyilkos, Károlyi Nagy-Magyarország elveszejtője. Hisztérikus, fájdalmakra festéket zúdító múltpolitika, mások más szempontjai iránti teljes érzéketlenség. Nem kell szeretni Horthyt, hogy belássuk: bonyolultabb a történelmi szerepe, mintsem egyszerűen lefasisztázható volna, sőt. Vegyük Kemál Atatürk összemocskolt szobrát: feltűnt volna-e bárkinek a török modernizáció atyjának (igen, mások hősnek látják) emlékműve, ha nincs azeri baltás gyilkos – ergo nincs Fidesz- és kormányellenes gyűlöletből táplálkozó, hirtelen támadt örményszeretet? Hasonló extra gerjedelem: a turul. E mítoszmadár – mondhatni: e mese – mintha indokolatlan indulatokat keltene, pedig több itt a bornírtság – gyanítom, mikor kormányfőt látni festékbiztos magasságokban turult röptetni Ópusztaszeren.

A szoborleöntősdi és turulszárnytörő alighanem folytatódik. Gondoskodott róla a politikai húrokat pendítő bíró is, aki a Horthy-locsoló ízléstelen provokátor ostoba viselkedésében a társadalmilag hasznos tettet látta meg, ítéletéhez magyarázatot fűzve. Innentől ugyanis az a kérdés: minden szobor összerondítható, vagy csak néhány? Ki készíti el a listát a festékszóróra érett műalkotásokról? Ki dönti el, melyik történelmi szereplő pozitív, s ki a diabolizálandó negatív? Békés társadalmakban a múlt dolgairól közmegegyezés körvonalazódik. Néhány elem stabil, másokban nincs konszenzus. Nyilván van olyan, akinek a magyarok 90 százaléka nem állítana szobrot. Horthy, Károlyi, Teleki, sőt Kádár aligha ilyen. Ez nem baj. Semmi értelme hangos csoportoknak vagy gőgös hatalmaknak megmondaniuk, mi tilos és kit kell szeretni. Nekem nem az a liberális, aki csak a saját hangját hallja meg. Nem kell szeretni a turulokat, elég elviselni.A szerző magyarországi publicista