Magunkért, önmagunknak II.

Kizárni nem lehet, mivel az eurózóna nem minden tagja rajong érte. Mindegyiküknek megfelelne, ha a dokumentumok el nem fogadásáért – s annak következményeiért – más vállalná a felelősséget. Végső soron ebben bízik a dokumentum legnagyobb szlovákiai ellenzője, a koalíciós SaS. Igaz, a koalíció másik három tagja sem tudott ellenérveket felhozni az ellen, hogy ne utolsóként csatlakozzunk az aláírókhoz.

Ezt igazolja a pénzügyi gát első dokumentumáról folytatott vita, amelyből kiderül, hogy az SaS egyetlen minisztere sem fűzött hozzá jelentős megjegyzést.

Ezek azonban csupán technikai kérdések. A politikai kérdések más jellegűek, sokkal fontosabbak. Ne áltassuk magunkat – Szlovákiában nem az értékeket, az előrelátást és az értelmet, hanem a politikai akarat meglétét vagy hiányát, tehát a párt döntéseit részesítik előnyben. Ezt bizonyítja például az is, hogy a Lisszaboni szerződést sem az SDKÚ-DS, sem a KDH nem támogatta.

A politika – ha azt értjük rajta, hogy a közérdekű dolgok igazgatása a közvélemény nevében és érdekében – állandóan pártérdekekbe ütközik.

Az SaS álma arról, hogy olcsón szerez választókat, ezáltal választóik száma növekedésnek indul, el is szállhat. Mikuláš Dzurinda külügyminiszter, az SDKÚ-DS elnöke bizonyára nem egyezik bele, hogy éppen Szlovákia valljon kudarcot, és okozza a többi tizenhat állam sikertelenségét, amikor ezek a dokumentumok támogatásáról döntöttek. Több politikai megoldás létezik.

Csak megismételhetjük, hogy a koalíciós egyezség alapján csupán abban reménykedhet a kormány, hogy valamelyik ország nem írja alá a dokumentumokat, tehát Szlovákiában fölösleges lenne szavazni róluk. Ebből a szempontból a megoldás pragmatikus. Más szemszögből alibista. Továbbá azt is gondolom, hogy a Tátra alji ország nem tudja, mit akar: nem tudja, hol és kinek a partnere legyen, kivel működjön együtt, hogy az emberek élete javuljon. Csak beszélni tud róla.

Juraj Hrabko