Kulturális veszteségeink 79.

Március első felében világszerte félbeszakadt az összes turné, a tavaszra lekötött fellépéseket elhalasztották vagy törölték, és most már egymás után dőlnek a nyári szezon dominói is. Németországban született az eddigi legradikálisabb döntés: augusztus 31-ig betiltottak minden tömegrendezvényt, azaz felesleges egyenként felsorolni, mely nagy fesztiválok maradnak el, illetve latolgatni az esélyeket, hogy melyek nem. A még reménykedő promótereknek ezzel sokat segítettek a kalkulációban, mert ha egy augusztusra-szeptemberre tervezett európai turnénak németországi lekötött állomásai is vannak, ez két-három hét kiesést is jelenthet, és semmilyen gépezet nem állhat ennyi ideig.

Akkor már olcsóbb lefújni az egészet.

Elnézést a gépezet szóért, hiszen itt elsősorban (és jobb esetben) művészetről beszélünk, és csak másodsorban üzletről, ám mivel CD-eladásából ma már nem lehet megélni, mindenki annyit koncertezik, amennyit csak tud, ha nem akar sampont hirdetni vagy tévés vetélkedőkben szerepelni. A menedzsmentek felverték az árakat, a nagy európai fesztiválok pedig évente megvívnak egymással a sztárokért, és hát mi más lenne a szuperfegyver ebben a csatában, mint a pénz. Ezért ma már iparágról beszélünk, persze kultúra fedőnév alatt, amely ugyanazon szabályok szerint működik, mint bármely más iparág. Vannak beszállítók, kivitelezők, marketing, célközönség, a zenekar vagy előadó neve pedig a márka, amit el kell adni. Ha a márka történetesen igazi művész, akkor igényli a közönség figyelmét, fontos neki a visszajelzés, mert tudja, hogy nem tévedhetetlen, ezért szüksége van a folyamatos megerősítésre. Még a legvénebb rókák is kíváncsiak, hogy tetszik-e másoknak, amit kitaláltak. Ezért ülnek mostanában oly sokan egy szál gitárral a webkamera elé, és játszanak teljesen ingyen, a maguk gyönyörűségére, és persze a mi szórakoztatásunkra. Egyegy ilyen produkciót gyakran többen megnéznek, mint amennyien beférnének a legnagyobb koncertarénába, ami azt jelzi, hogy igény van az „élő” zenére. Ha sokáig nem javul a helyzet, nyilván lesznek fizetős netkoncertek is, technikailag ez simán megoldható. A kevésbé ismert előadókon azonban ez sem segítene, nehezen tartanák el a családjukat abból, amit a nappaliban összemuzsikálnak. Számukra a koncertek az életben maradást jelentik, illetve azt, hogy ne kelljen elmenniük árufeltöltőnek egy szupermarketbe.

Mellettük van egy másik kategória, akik teljesen elestek a bevételektől, ez pedig a technikai személyzet. Ők kizárólag a napidíjakból élnek.

Ezek nem rossz összegek, ha turnéznak három, hat vagy több héten át.

De ha nincs turné, nincs pénz, ahogy a szervezők is csak akkor kereshetnek, ha sikeres a koncert. Nem beszélve a klubokról, az ott dolgozó pultosokról, takarítókról.

A kilátások nem túl biztatóak.

Mostanában már olyan nyilatkozatok is elhangzottak a szakértők, döntéshozók részéről, melyek szerint hiú ábránd őszi újrakezdésben reménykedni, és a jelenlegi állapot akár 2021 második feléig is elhúzódhat. Mindezt azért írtam le, hogy ne csak magunkat sajnáljuk.

Mert mi a fogyasztók vagyunk, mi nem halunk éhen, ha bedől ez az iparág. Élő zene nélkül simán el lehet vegetálni. Bár olvastam egy tudományos kutatáson alapuló tanulmányt, amelyből kiderül, hogy a koncertekre járó emberek nemcsak boldogabbak, mint a többiek, de tovább is élnek.