Kulturális veszteségeink 71.

A köszönőbeszédek zöme ugyanis egyszerre kiábrándító, klisészerű, groteszk és bosszantó. A díjazottak ugyanis civilben egyáltalán nem releváns személyiségek, legalábbis nincs miért fontosnak tekintenünk mindazt, amit saját fontosságuk növelése érdekében kinyilatkoztatnak. Ők a filmes szakma képviselői – színészek, rendezők, különböző háttérmunkások, akik persze lehetnek érzékenyek a társadalmi problémák iránt, de ugyanúgy a médiából tájékozódnak, mint a többi polgár. Jól mondta Ricky Gervais januárban, a Golden Globe-gálán elhangzott emlékezetes bevezetőjében: a majdani díjazottak köszönjék meg, amit kaptak, aztán húzzanak a színpadról, ne fontoskodjanak politikai vagy közéleti üzenetekkel, hiszen kevesebbet jártak iskolába, mint Greta Thunberg. (Ezt a tanácsot persze nem sokan fogadták meg, a vasárnapi Oscar-díj-átadón pedig még kevesebben). Ha közelebbről megvizsgáljuk, mit is csinálnak a filmsztárok, rájöhetünk, hogy tulajdonképpen a színlelés a hivatásuk. Nem hoznak ki gyerekeket lángoló épületekből, csak színlelik. Nem állítják meg a halálos vírus terjedését, csak színlelik. Nem likvidálnak egyedül egy szakasz ellenséges zsoldost, nem fognak el sorozatgyilkosokat, nem mentik meg a világot, csak színlelik. A legújabb kori emberi agy kifejlődésének idején azonban még senki sem kalkulált a mozgókép feltalálásával – őseink azt hitték el, amit a saját szemükkel láttak. És ez a reflex megmaradt, nyomokban ott lapul tudatunkban: ha felbukkan a képernyőn egy híres filmsztár, aki legutóbb épp szuperhőst játszott, bizony belelátjuk a szuperképességeket. Az orvost alakító színésztől képesek vagyunk egészségügyi tanácsokat kérni (erről George Clooney máig szívesen sztorizik), a szerelmespárt játszókat mindenáron össze akarjuk boronálni (erről meg Lady Gaga és Bradley Cooper mesélhetne, utóbbinak kis híján ráment a kapcsolata a Csillag születikben nyújtott tökéletes színlelésre). 

A sztárimádat huszadik századi jelenség, és sokakat tett dúsgazdaggá. Azzal kezdődött, hogy ők mondták meg, mit együnk, mit igyunk, milyen autót vegyünk, hogyan öltözködjünk, hogyan fogyjunk le, hová menjünk nyaralni. Később már különböző közügyekben is megszólaltak, egyre bátrabban, nem (csak) pénzért. Mára pedig csatlakoztak a társadalom krémjéhez, ők az új arisztokrácia. Pedig csupán annyit tesznek, hogy megtanulják a szövegüket és minél hihetőbben, életszerűbben elmondják a kamera előtt. Begyakorolnak számos mozdulatot és a rendező jelzésére reprodukálják. Eközben véleményük a világ dolgairól ugyanolyan uniformizált, mint bármelyik átlagemberé, úgyhogy semmiképp sem navigálhatják az átlagembert az élet útvesztőiben. Az emberiség történetének során sokan kihasználták szellemi és retorikai képességeiket, hogy megbecsülést szerezzenek, illetve elérjék céljaikat. Voltak, akik jobbító szándékkal tették ezt, mások épp ellenkezőleg. Egy kitalált világból érkező megmondóemberre azonban egyszerűen nincs szükség – tisztelet a kivételnek, amikor egy-egy sztár tényleg beleássa magát például valamilyen környezetvédelemmel, gyermekélelmezéssel, emberi jogokkal kapcsolatos témába. Félreértés ne essék, eszem ágában sincs degradálni a filmipar jelentőségét, hiszen jobb esetben művészi alkotás születik a sok színlelésből és kreativitásból – olyan mozi, amely építi a lelkünket, vagy színvonalasan szórakoztat. Csak annyit javasolnék, egy másik szakmát szóba hozva, hogy a suszter maradjon a kaptafánál.