Kulturális veszteségeink 43.

Rengeteg sztorim van, könyvet írhatnék a pozsonyi tömegközlekedésről, hiszen az egyetemi éveket is beszámítva 17. esztendeje használom a cég szolgáltatásait, és ha jó lennék matekból, könnyen kiderülhetne, hogy körbeutaztam már a bolygót az Egyenlítő mentén.
Évekig hakniztam azzal, hogy engem bizony hánytak már le éjszakai buszon. Azonnal a társaság középpontja leszek, valahányszor ezt elmesélem. (Most nem). Ott vannak már az agyamban a jól kidolgozott részletek, a rövid felvezetés, a drámai gradáció és a konklúzió, hogy tudniillik soha ne üljetek békésen szunyókáló ember mellé, mert mihelyt felébred, azonnal leokád, nincs esély a menekülésre.
De ez most más. Ez egy szörnyű, felfoghatatlan bűncselekmény, amely azért történhetett meg, mert flegmák, gyávák, beszarik vagyunk. Négy fiatalember randalírozott a 83-as buszon. Ordítoztak, széthajigálták a szemetet, nem bírtak magukkal. Egy színházból hazafelé tartó házaspár odaszólt nekik, hogy viselkedjenek már ember módjára. Mire azok nekik estek, agyba-főbe verték az 50 éves asszonyt és két évvel idősebb férjét. A buszon kb. húszan utaztak, és csendben végignézték a jelenetet, anélkül, hogy valamit is tettek volna.
Mindenki gondolkozzon el ezen, még mielőtt felcsattanna, hogy ő sem avatkozott volna közbe, nem őrült meg. 

Képzeljék magukat a két áldozat bőrébe, akik segítségért kiabálnak, de senki nem tesz semmit. 

A buszon nem volt biztonsági kamera – sajnos nincs mindegyiken, ez egy régebbi típus, magyarázta a cég illetékese. Hát igen, főleg az éj leple alatt használják a 20–25 éves csotrogányokat, sokat utazom ilyeneken, konkrétan a 83-as buszon is havonta legalább ötször-hatszor megfordulok éjjel. Gyakran érnek (szóbeli) inzultusok, röpködnek a megjegyzések kapatos fiúktól, társaik elismerően nyihognak, és senki nem szól rájuk. Az emberek nem akarnak konfliktust, elég nekik a maguk baja. Ez esetben is ilyesféle lehetett a hozzáállás, mert mire a rendőrök odaértek, a négy tettes elporzott, csak a véresre vert házaspár és a zavartan hümmögő sofőr várta őket. Az asszony kórházba került, mert eltörték az arccsontját.

Ide kívánkozik, hogy nemrég egy pozsonyi sofőrre támadt egy utas, és nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket okozott neki, pedig csak annyi volt a „bűne”, hogy a végállomáson fel merte ébreszteni. Azóta az amúgy is agyonhajszolt buszsofőrök nyilván még inkább leszarják, mi zajlik az utastérben. Márciusban például egy tömött buszon szabályosan rám zuhant egy részeg fickó a kanyarban, mert nem volt képes kapaszkodni. Ketten a jármű oldalának támasztották, lekuporodott, és ült egy darabig a padlón. Addigra már összecsinálta magát, maró bűz terjengett a buszon, és a sofőr még mindig nem érzékelt semmit. Perceken át dörömböltek az utasok a kabin ajtaján, mire végre megállt, és kirángatta az illetőt a friss levegőre.

De a lényeg, ami napok óta foglalkoztat: vajon mit csináltam volna, ha ott vagyok azon a buszon? 

Ezerszer elképzeltem a jelenetet különböző kameraállásokból. Ha senki nem mozdul, én sem mozdultam volna, hanem behúzott nyakkal kuksolok. Az lenne a természetes, hogy mind egy emberként kelnek a bántalmazottak védelmére, a sofőr meg hívja a rendőrséget. Az utasok többen voltak, mint a garázdálkodó barmok. Ennek reflexszerűen, természetes módon kellene történnie. Mégsem így történik. Mi van velünk, pozsonyiakkal, utasokkal, emberekkel? Mindig ilyenek voltunk? Vagy csak mostanában lettünk ilyenek?