Kulturális veszteségeink 38.

Magyarországon is komoly karriert futott be, és  méltán lehetünk rá büszkék, hiszen egészen egyedi módon sikerült összeboronálnia a magyar népzenét a rockzenével, dalszövegei pedig irodalmi értékűek.

Az illető egy országos rendezvényen lépett fel múlt csütörtökön zenekarával, 

irodalmi műsorként meghirdetett koncerten, 

legalább 450 ember előtt – hivatalosan ennyi a terem befogadóképessége, de a lépcsőkön is ültek, úgyhogy többen voltak. 

A közönség háromnegyede kiskorúakból állt.

Nem tudni, módosította-e tudatát a művész, de szemtanúk szerint enyhén szólva nem volt a helyzet magaslatán, 

nagyon látszott rajta, hogy a fellegekben jár, nem itt, köztünk, a földön, egy poros kisvárosban, amely évente egyszer vendégül lát egy fontos rendezvényt.

Aki látta már ezt a produkciót másutt, más körülmények között, állítja: nem ilyennek szánta az alkotó. Én nem voltam ott, úgyhogy nem tudhatom. 

Fura műfaj ez a könnyűzene: az írott és orális história számos olyan fellépést örökített meg az elmúlt hetven évben, amelyek főszereplői különböző szerekhez nyúltak a művészi élmény fokozása érdekében, vagy egyszerűen csak saját hangulatuk javítására. Van, akinek megbocsátja ezt a közönség, illetve a tudatmódosító szerek már szinte „tartozékai” a koncerteknek – itt van például egyik kedvencem, Shane MacGowan, a The Pogues együttes egykori frontembere, akinél már-már az számítana rendhagyónak, ha józanul lépne színpadra. Amikor a szervezők azt hiszik, botrányba fullad a koncert és hordágyon kell levinni a színpadról az est sztárját, akkor van igazán elemében Shane barátunk, aki azért ül végig a koncerten egy bárszéken, mert nem igazán tudna megállni a lábán. És úgy énekel, mint egy isten.

A másik eklatáns példa Keith Richards a Rolling Stonesból, aki hetvenegy-néhány éves korában döntött úgy, hogy lejön a drogokról. Épp a múltkoriban nyilatkozta valahol, hogy rendkívül furcsa „tisztán” színpadra lépni, de ezt is meg lehet szokni, ha még úgy tíz–tizenöt év megadatik neki. Amy Winehouse 2011-es botrányos belgrádi koncertjét is nyilván sokan látták anno a YouTube-on. Az énekesnő akkor már láthatóan segítségre szorult, később be is csekkolt egy elvonóra, de három nap után otthagyta, ahogy híres dalában (Rehab) is megénekli – ez a sláger egyébként évekkel korábban íródott, és egyáltalán nem ütötte ki a biztosítékot a rajongóknál, sőt, legtöbben díjazták kedvencük őszinteségét. A magyar mezőnyből pedig a hiperkarmás Bérczesi Robi, a „hernyós” énekes a legevidensebb példa, akinek pokoljárásáról pár napja jelent meg egy izgalmas könyv, Én és az ének címmel.

Száz szónak is egy a vége: az élelmiszerboltokban legálisan beszerezhető, illetve az illegálisnak minősülő, por alakban, tabletta formájában beszerezhető tudatmódosítók mindenkire másképp hatnak. 

Embere válogatja, ki képes színpadra állni illuminált állapotban, úgy, hogy a körülményekhez képest elfogadható minőségű produkciót nyújtson. Aki nincs tisztában a várható hatással, az inkább ne „tuningolja fel” magát fellépés előtt.

Kár lerombolni mindazt, amit az ember évek szorgos munkájával felépített. Még akkor is, ha csak egy hakniról van szó...