Közvetlen elnökválasztás?

Ami 1989-ben Pozsgay Imre volt, az lenne most Orbán Viktor – egy államfői referendum szempontjából. Politikatörténeti fintor, hogy az 1989-es négyigenes népszavazáson éppen a Fidesz volt az egyik motorja a közvetlen voksolás elutasításának, míg az akkor ekképpen elgáncsolt Pozsgayt élete vége felé ez a párt fogadta be politikai közösségébe. (Természetesen az évtizedek alatt végbemenő ilyetén fordulatok csak a statikus magyar politikai közegben meglepőek: a román politikában például akkor sem kapnák fel a fejüket, ha ilyen fordulat akár négyszer történne meg az érintettekkel oda-vissza, mondjuk két év alatt). 1989-ben mindössze 6 ezer szavazattal, 0,14 százalékkal nyertek az igenek, vagyis a parlamenti módi előnye minimális volt. Mára a dilemma a Fidesz és vezetője megítélésére egyszerűsödne az alkotmányjogi, politikafilozófiai mérlegelések helyett.

A nép általi választás jövőre – Áder János mandátumának lejártakor – semmi másról nem szólna, mint hogy legyőzhető-e Orbán, vagy az általa kieszelt és kiszemelt jelölt, vagyis Orbán embere. Ezért is támogatja a közvetlen választásra való áttérést a Jobbik mellett az MSZP és az LMP, sőt utóbbi két párt elvi alapon is híve a változtatásnak, míg ugye Gyurcsány Ferencnek semmi sincs ellenére, ami Orbán ellenére lehet. Íme, egy alkotmányjogi ügy, amelyben lehetségesnek látszik a teljes baloldal, zöldek és radikálisok összefogása. Más kérdés persze, volna-e esély olyan államfőjelölt állítására, akit mindegyik ellenzéki erő támogat. Vajon született már ilyen ember, átlépte a passzív választójog megkövetelte 35 éves elnöki alsó korhatárt? Mondjuk Schiffer Andrásnak vagy Török Gábornak hívhatják-e az illetőt?

A Jobbik mostani kezdeményezése egybevág Ausztria bukfencével: az osztrák elnökválasztás első fordulója lenullázta a hagyományos két nagy, az ÖVP és az SPÖ öregecske és jellegtelen aspiránsait és első lett Vonáék radikális jobboldali rokona, a Szabadságpárt. A magyar dilemmához fontos adalék Robert Fico 2014-es veresége is, amelyet a kezdetben veszélytelennek tűnő Andrej Kiska mért az elnöki palotával szemező szlovák kormányfőre. Az erős ember összekovácsolta a vitatkozó erőket maga ellen, így megmutatkoztak Fico korlátai, amint kijött a parlamentet a Fideszhez hasonlóan uraló néppártja sáncai mögül.

A közvetlen elnökválasztás nem feltétlenül azonos a prezidenciális rendszerrel. Vannak közvetlenül választott erős jogkörű államfők, de éppen az említett Ausztriában és Szlovákiában a miniszterelnök az úr, az elnök közjogi szerepe inkább szimbolikus. Magyarországon is valószínűbb, hogy egy közvetlen voksolás nem jelentené az államberendezkedés felforgatását, ellenben új politikai élményt, a beleszólás gesztusát adná a választópolgárnak.

És éppen ez tántoríthatja el az ötlettel érdekeinek megfelelőbb helyzetben korábban már kacérkodó Fideszt és Orbánt a változtatástól. 2017-ben az elnöki referendum mindenképpen előrehozott parlamenti kampány lenne a 2018-as rendes parlamenti választások próbájaként – hacsak előrehozott választásokkal nem vonnák egybe a két voksolást. Innentől pedig a kockázatokat és mellékhatásokat vizsgálva a hatalom számára a mozdulatlanság tűnik barátságosabbnak, miután parlamenti elnökkereséskor utóbb sima többséggel átnyomható Orbán embere.

Göncz Árpád, Mádl Ferenc, Sólyom László, Schmitt Pál, Áder János: ízlésem szerint eddig nem választott rosszul a magyar pártpolitika. Egyetlen katasztrofális, bukásba torkolló cinikus tévedést kivéve szolid és szelíd emberek álltak az állam élén, akadt köztük bölcs, emberséges politikus, nem is egy: a többségük annak mutatkozott. A feladvány tehát nem egyszerű, viszont alkalmas a magyar ellenzék együttműködésének és Orbán Viktor érdekeinek tesztelésére. Többre sajnos aligha.

A szerző magyarországi publicista