Koronavírus: eredményre várva

Alig egy hónapja új albérletbe költöztem. A nagyobb szoba, komfortosabb nappali és négy új lakótársam által nyújtott idillikus állapot hamar véget ért. Alig tíz napja laktam az új lakásban, amikor az egyik lakótársnőm telefonja megcsörrent, ő pedig elsápadt, amikor felvette a készüléket. Közölték vele, hogy az egyik kollégája, akivel hat órán keresztül dolgozott egy helyiségben, koronavírusos. A hívás előtti jókedv gyorsan elszállt, mi pedig leültünk, hogy megvitassuk, mit is kell tennünk ebben a helyzetben. Egyértelmű volt, hogy ettől a perctől fogva karantén vár ránk, és ki tudja, lehet, hogy már mind meg is fertőződtünk. A lakótársam gyorsan fel is hívta a 155-ös segélyhívószámot, ahol megerősítették a kollégája pozitív eredményét (mint utólag kiderült, ekkor már kórházban volt az egész családjával). Az adatok rögzítése után egy kórházi dolgozó keresett minket telefonon.

Három napon belül elvégzik magukon a tesztet, addig maradjanak a lakásban, semmiképp sem hagyják el

– szólt az ukáz, amit természetesen be is tartottunk. A három nap gyorsan eltelt, a maszkos orvosok azonban nem látogattak meg minket. Mivel egyikőnk sem lett lázas, nem telefonáltunk újra, úgy gondoltuk, másoknak nagyobb szükségük lehet a kivizsgálásra, majd csak jönnek hozzánk is. Vártunk-vártunk, az ígért látogatás azonban tíz nap várakozás után sem valósult meg. Úgy gondoltuk, itt az ideje, hogy megkérdezzük, érdemes-e még várni rájuk, meg úgy egyáltalán, mitévők legyünk ebben a helyzetben. A vonal másik végén lévő hölgy először furcsállta az esetet, elmondása szerint már rég ki kellett volna minket vizsgálni, majd hozzátette: az ügyünk a Közegészségügyi Hivatal rezortja (gondolom, csak lett volna), így az ő felelősségük, hogy megkapjuk a szükséges ellátást.

Nemcsak a hívott fél kapott meglepő információt, hanem mi is. A nő azt tanácsolta, várjunk holnapig, aztán elhagyhatjuk a lakást. Elmehetünk a rokonainkhoz, a sarki boltba, még tömegközlekedhetünk is, ha úgy tartja kedvünk. Mondanom sem kell, nem tűnik a legbölcsebb dolognak úgy hazalátogatni, hogy nem tudjuk, fertőzöttek vagyunk-e, vagy sem – hiszen a lappangási idő egyes esetekben hosszabb lehet két hétnél. Jobbnak láttuk felhívni a Közegészségügyi Hivatalt, a próbálkozásunk viszont eredménytelen volt. Egyetlen telefonszám sem csengett ki, így tíz nap után ugyanott tartunk, ahol a történet elején: a lakótársunk hosszú ideig érintkezett egy fertőzött személlyel, mi pedig nem tudjuk, bennünk van-e a vírus.

Ugyanakkor egyáltalán nem biztos, hogy fertőzöttek vagyunk, hiszen egy-egy köhintésen, tüsszentésen kívül nincs semmi bajunk. Azt, hogy velünk ellentétben az erős szimptómákkal küzdők megkapják a kellő figyelmet és minimum kivizsgálják őket, csak remélni tudjuk – remélni, négy fal között várva, hogy valaki végre felkeressen bennünket az illetékes szervektől.