Konzumidióták

A legújabb lengyel élelmiszerbotrány azt is bebizonyította, hogy a Szlovák Nemzeti Párt alig változott valamit.

Fellépése, viselkedése ugyan sokat javult, amióta megvált Ján Slotától, a párttagok többsége azonban képtelen szabadulni a zsigeri nacionalizmustól.

A lengyel élelmiszerbotrány szlovákiai szála nem túl bonyolult ügy. Egy lengyel tévétársaság riportjából pár napja kiderült, hogy egy ottani eldugott, kisvárosi vágóhíd illegálisan kereskedett beteg szarvasmarhák húsával. A vágóhídról 2,5 tonna marhahúst vittek ki több mint tíz uniós tagországba, köztük Szlovákiába is. A legfrissebb hírek szerint Szlovákiába több mint 600 kilogrammnyi veszélyes marhahús került, ennek jelentős részét iskolai étkezdéknek és éttermeknek adták tovább, de jutott belőle boltokba is. 

Hogy egyelőre senkinek semmi baja, az csak a szerencsének köszönhető, nem az Állami Állategészségügyi és Élelmiszer-biztonsági Felügyeletnek, amelynek elvileg az lenne a feladata, hogy kiszűrje a veszélyes élelmiszereket a szlovák piacról.

Jozef Bíreš, a felügyelet vezetője ugyan sajnálatát fejezte ki, hogy a veszélyes húst gyerekekkel etették meg, a felettese, Gabriela Matečná földművelésügyi miniszter azonban úgy döntött, hogy a legjobb védekezés a támadás. „A lakosságnak azt ajánlom, hogy ne fogyasszanak lengyel marhahúst… Vásároljanak inkább szlovák húst” – ajánlja a Szlovák Nemzeti Párt által jelölt tárcavezető. Hogy erre már senki sem kapja fel a fejét, az csak annak köszönhető, hogy szinte naponta jutnak el hozzánk ilyen üzenetek, a többség így teljesen normálisnak tartja a fogyasztói nacionalizmust. Mindez azonban nem sokban különbözik attól, mint ha például 

a belügyminiszter egy magyar állampolgár által Szlovákiában elkövetett nemi erőszakot követően arra szólítaná fel a szlovák nőket, hogy tartózkodjanak a magyaroktól, válasszák a „biztonságosabb” szlovák férfiakat.

Lengyelország évente 560 ezer tonna marhahúst produkál, aminek a 85 százalékát uniós tagországokba exportálja. Az 560 ezer tonnából most találtak két és felet, amely veszélyesnek minősült. Aki ebből arra a következtetésre jut, mint Matečná, az a legszerényebb megfogalmazással élve is fogyasztói nacionalista, ami manapság a legelfogadottabb pótszere a valódi nacionalizmusnak. Sokaknak ugyan eltúlzottnak tűnhet a kettő összehasonlítása, nem árt azonban tudni, hogy a fogyasztói nacionalizmus csak egy lépésre van a valódi sovinizmustól, és könnyen átcsaphat véresen komoly idegengyűlöletbe. A földművelésügyi miniszter a hangzatos nemzeti jelszavak helyett így inkább arra ügyelhetne, hogy a hatáskörébe tartozó fogyasztóvédelem hatékonyan szűrje ki a veszélyes élelmiszereket, függetlenül azok származási helyétől.