Kádár elvtárs uszodája

Magyarországon a Kiss-botrány a csoportos nemi erőszakért 50 éve leültetett, később olimpiai aranyéremgyártó, korszakos sikerkapitány lemondásához vezetett. A pletykafedő lekerült, a magyarok szokás szerint végletesen kettéosztva: egyik oldalon a teljes felmentők, akik érmekkel, a nemzeti dicsőség erejével érvelnek vagy alantasnak tűnő célzásokat tesznek a nemi erőszak áldozatának ledérségére. Ezt aztán erősítette maga a félreálló úszókapitány is, amikor határozottan kijelentette, koholt ügy, koncepciós per áldozata volt. Ha azonban így van, miért hallgattak a leültetett sportolók a rendszerváltás után még 26 évet, miért nem léptek fel rehabilitációjukért? A kérdés persze megfordítható: ha a mocskos cselekmény valóban úgy történt, ahogyan a bíróság megállapította, az áldozat családja miért nyugodott bele az edző gyors karrieremelkedésébe?

Elkésett, tehát rossz kérdések 50 évvel, illetve negyedszázaddal később. De a hisztéria mutatja a zavarodottságot, amit a Kádár-rendszer kocsonyás félbehagyása hagyott itt: 1990-ben semmi sem tisztázódott, ahogyan az ügynökkérdést nem oldották meg sokkszerű nyilvánossággal vagy teljes iratmegsemmisítéssel, úgy a kommunista sportirányítás mechanizmusait sem érte el a demokratikus sportsajtó katartikus feltárási láza: hát persze, hogy nem, hiszen a szereplők, kulcsszereplők gyakran változatlanok. A bölcs mondás itt is érvényes: a kommunizmusban az a legrosszabb, ami utána következik. Ez esetben a tisztázatlan pusmogás, a pult alatti jólértesültség rombol, mérgez régóta; elmaradt közösségek, szakmák közelmúltjának feltárása, megvitatása, a tisztázások – a valódi újrakezdés, a morális cezúra megteremtése puha és puhány diktatúra, valamint demokratikus őskáosz és rend között.

Tipikus példa a vezető magyar sikersportág, az úszás állapota, története, közelmúltja, jelene. Régről ismerős figurák; generációk, amelyek Széchy Tamás „úszópápa” fürdőköpenyéből bújtak elő; zseniális, ám kegyetlen despota trénerek sötét oldala, Zemplényi-botrány; újabban Hosszú Katinka támadása a szövetség ellen; s közben a folyamatosan szállított pazar eredmények. Az úszósport közelmúltja feszítetten tükrözi a Kádár-kor tisztázatlanságait, szisztémák, mentalitások túlélését, továbbélését, a szilárd halmazállapot fájó hiányát. Cseppben a tenger a magyar uszoda a magyar félmúltban és jelenben.

Habár lassan hat éve sportalapú napi tévéműsort vezetek, ám e sikeres úszóvilág piszkos titkait nem ismerem, az úgynevezett sportberkektől tudatosan távol tartom magam, így ebben az instant morális ítélethozatali légkörben inkább tovább morfondírozok, mert a gyors lefolyású erkölcsi felháborodások, a valóságshow-k és tehetségkutatók leegyszerűsítő ítéletei nem visznek közelebb a megoldáshoz, az igazság fájó megismeréséhez. Arra viszont hajlok, hogy szexuális bűncselekmények elkövetőit később nem szabad visszaengedni gyermekek, fiatalok közé, az újrakezdést máshol kell megpróbálnia a megbűnhődött vétkezőknek.

Az úszósport, benne a Kiss-ügy meggyőződésem szerint azért hatol a drámára és a gyors megoldások dramaturgiájára szoktatott társadalom lelkébe, mert alkalmas a fekete-fehér állásfoglalásokra, ugyanakkor felpiszkálja a bennünk létező „szocializmus” bűntudatát. (Tökéletes terep a ripacskodásra is. Itt van mondjuk az ostoba „abszurdisztánozás”, hogy ez csak nálunk fordulhat elő... Hadd ajánljam mindenki figyelmébe a demokratikus Anglia szégyenét, a Savile-horrort, a BBC pedofil szörnyének háborítatlan életét elit szereplők cinkos hallgatása mellett. Szóval óvatosan.) Magyarország korántsem a létező világok legjobbika, ám problémái nem feltétlenül egyediek. Rendszert változtatni tényleg nehéz régi hazugságokat tovább cipelve. A gyilkos Kádár élni hagy: nettó tudathasadás.

A szerző magyarországi publicista