Fico harmadszor?

Robert Fico pártja természetesen megnyeri a márciusi választásokat, messze a legtöbb szavazatot fogja szerezni. Az igazi kérdés az, hogy képes lesz-e egyedül folytatni a kormányzást. A legvalószínűbb, hogy nem, egy koalíciós partnerre szüksége lesz, és az SNS-t fogja választani. Bár egy jobboldali „tákolmány” (hogy Fico kedvenc szavajárásával éljünk) létrejöttét sem lehet kizárni, ez egyre inkább sci-fikategória, rendkívül kedvező csillagállás szükségeltetne hozzá. Ahogy az lenni szokott, ez a legkevésbé valószínű forgatókönyv lenne a legelőnyösebb az ország számára, beleértve ebbe a nagyobbik rosszra szavazó többséget, Fico választóit is. Igen, nekik is akkor lenne jobb, ha nem imádott vezetőjük állna az ország élén. 

A legvalószínűbb forgatókönyv ellenben minden tekintetben visszafordíthatatlan károkat okozna. A Smer teljesen kiiktatná a fékek és ellensúlyok demokratikus rendszerét, az Alkotmánybíróság, az ügyészségek, és az igazságszolgáltatás úgy általában (de egyéb ellenőrző hivatalok meg a közmédiák is) már kizárólag a Smer által kinevezett, és évekre bebetonozott emberekkel lenne tele. Ők továbbra is politikai megrendelésre dolgoznának, értsd, a magas szintű politikai korrupciós ügyekben egyetlen egy embert sem ítélnének el, ezzel párhuzamosan egyre több átlagember életét keserítenék meg, tétlenségüket kompenzálandó. Egy szem ellenzéki köztársasági elnök ezen mit sem tudna változtatni.

Mivel az evéssel jön meg az étvágy, a Smer egyre gátlástalanabbul csinálna mindent, a demokratikus intézményrendszer leépítését, a korrupciót, az ellenzékének ellehetetlenítését, az állandó harcot vélt vagy valós ellenfeleivel szemben. Röviden, Szlovákia egyre jobban hasonlítana Orbán Magyarországára (meg lassan hozzátehetjük, hogy Kaczyński Lengyelországára). 

A gazdasági növekedés nem feltétlenül tűnne el, de egyre inkább az uniós költségvetésből érkező nettó transzfer függvénye lenne, miközben az ország felzárkózása a Nyugathoz megakadna. A növekedés hosszú távú fenntarthatósága ellehetetlenülne, még jobban eluralkodna az „utánunk a vízözön” típusú politizálás, még több populista látszatcselekvéssel megspékelve. Az égetően szükséges alapvető, érdemi reformokra semmi esély, szóval szóba sem jönne az államigazgatás racionalizálása, folytatódna az egészségügy meg az oktatásügy vergődése, a leszakadó régiók stagnálása. Ehhez csatlakozhatna a külpolitikai ámokfutás – a szövetségeseink (és pénzügyi támogatóink) ellen, és ellenségeink mellett. 

Bár a racionális agyféltekém nagyon is mást mond, még mindig nem adtam fel a reményt, várom a csodát, talán azért, mert ennyire sötét a legvalószínűbb alternatíva. 

A szerző a Comenius Egyetem politológia tanszékének oktatója és a Híd frakcióvezetőjének gazdasági tanácsadója