Feje tetejére állított logika

Nagy érdeklődéssel olvastam Lajos P. János Hushegyi Gáborral készült riportját. Hushegyi: „Az MKP felelős a feszült viszonyért”. Hushegyi a Beneš-dekrétumok kapcsán egy budapesti televíziónak adott interjújában arról beszélt, hogy a magyaroknak is szembe kell nézniük közelmúltjuk árnyoldalával. Meglátása szerint szlovák részről, ha akadozva is, de folyik a szembenézés. Elmondhatom, én ezt nem érzékelem. Hibának tartja, hogy magyar részről ezt nem tapasztalja. Úgyszintén helyteleníti, hogy az összes magyar parlamenti párt egységesen lépett fel a nemzetközi fórumokon a Beneš-dekrétumok ügyében. Öt évvel ezelőtt még csak a Fidesz vetette fel a Beneš-dekrétumokat. Ahogy mondja: „Ilyen dokumentumok nem csak nálunk, kitelepítés nem csak itt volt, ez több országot érintett.” Igencsak sajátos megítélése a bűnnek. Mindig úgy tudtam, saját vétkünkre nem adhat feloldozást mások vétsége. Hiba tehát egységesen fellépni a kollektív bűnösség elvén alapuló, embertelen elnöki rendelet ellen, amelyik egyebek mellett teljes mértékben megfosztotta állampolgári jogaitól a szlovákiai magyarokat. Hushegyi úr, nem kétlem, hogy Ön tudja, mivel járt ez: megfosztották őket választójoguktól, az állami alkalmazásban levőket elbocsátották, megszüntették nyugdíjuk, mindennemű szociális juttatások folyósítását, közterületen nem használhatták anyanyelvüket, nem beszélve a vagyonelkobzásokról és a valóban kegyetlen kitelepítésről. Ezek után én egyenesen üdvözlendőnek tartom, hogy a magyar parlamenti pártok végre egységesen lépnek fel a jogtiprás eme foka ellen.

„…Ugyanúgy, ahogyan nem voltunk kollektív bűnösök, nem voltunk kollektívan ártatlanok sem.” Ez aztán magvas megállapítás, méltó Paška tanácsadójához. Az egyik fogalomból ugyanis következik a másik. Egyéni bűnösség más jogi kategória, amely nem hozható összefüggésbe a Beneš-dekrétumokkal.

Hushegyi úr a budapesti interjújában lényegében az MKP-t és személy szerint Csáky Pált tette felelőssé a dekrétumokat megerősítő parlamenti határozatért. Úgy látja, „hogy Csáky ezt a témát nagyon pragmatikusan saját elnöki pozíciójának megerősítésére használta fel”. Ugyanis „nyílt titok, hogy párton belül továbbra is nagy a feszültség”. Véleménye szerint: „Az MKP még a liberális szlovák értelmiség szemében is kezd radikális politikai párttá válni Csáky Pál vezetése alatt, mert Duray Miklós politikáját látja érvényesülni.” Az ilyen megalapozatlan észrevétel helyett azt ajánlom a tisztelt tanácsadó úrnak, hogy az igazi veszélyre hívja fel a figyelmet. Nevezetesen arra, hogy Slota elvakult nézeteivel sok esetben a szlovák parlament és a kormány is egyetért. Az örök mumus Duray Miklós felemlegetése nem lep meg, csak éppen azt nem értem, hogyan lehet szélsőséges az a politikus, aki egy kisebbség jogainak kiteljesítését – melyek mellesleg valóban megalapozottak – más közösségek jogainak csorbítása nélkül akarja elérni.

Nagyon érdekes megállapításra jut Paška házelnök tanácsadója a Smer az MKP és az MSZP összehasonlítását illetően. Eszerint az MKP nacionalistább a Smer-nél és a Smer semmivel sem nacionalistább az MSZP-nél. „A Smer nacionalista színezetű cselekedetei kimondottan belpolitikai jellegűek, míg az MSZP nemzeti frakciója lényegében a külpolitikában érvényesíti a nemzeti kártyát.” Tisztelt Hushegyi Gábor, szeretném figyelmébe ajánlani, hogy nem Szlovákiának, hanem Magyarországnak vannak külföldre szakadt nemzetrészei, s ha netán elkerülte volna figyelmét, a kisebbségi ügyek az Európai Unió jogrendje szerint már nem belügyek, hanem uniós ügyek. Kinek, ha nem az anyaországnak kötelessége felemelni szavát az uniós fórumokon a kisebbségi magyarokat ért sérelmek orvoslása érdekében, hiszen nyilvánvaló, hogy a szlovák kormányzat csakis uniós nyomás hatására hajlandó jogos kisebbségi elvárások teljesítésére.

Valamennyien egyetértünk abban, hogy a Beneš-dekrétumok összeegyeztethetetlenek a demokrácia alapelveivel, antihumánusak, kegyetlenek, megalázók. Ennek ellenére, aki felveti e probléma rendezésének szükségességét azonnal a szlovák kormányzati politika össztüzébe kerül. A jól bevált taktika szerint minden alkalommal, amikor nemzeti közösségünk érdekében szót emelünk, ránk aggatják a feszültségszító, radikális, soviniszta, irredenta, revizionista jelzőket. Szlovákiában az állami politika a magyar nemzetiséggel szemben feje tetejére állított logikát követ, amely szerint az a békés együttélés megrontója, aki a demokrácia szellemével teljes összhangban jogokat kér, sérelmeket akar orvosolni. A demokrácia védelmezője pedig az, aki megtagadja ezen igények kielégítését. Szerintem ez a helyzet, tisztelt tanácsadó úr.

Jövőnket illetően komoly aggodalomra ad okot az a jelenség, hogy a dél-szlovákiai magyarok közül sokan bedőlnek ennek a hamis politikának, mivel a hírközlő eszközök széles palettájából ömlik ránk ez a hallgatásra, passzivitásra ösztönző szemlélet. Nem tudatosítjuk kellőképpen, hogy igazi demokráciában a kisebbségi közösségek specifikus érdekeinek képviselete természetes velejárója a rendszernek és nem tabutéma, mint azt a hivatalos állami politika és annak kisebbségi kiszolgálói igyekeznek belénk sulykolni.

A legveszélyesebbek számunkra és a legnagyobb károkat okozzák nekünk az MKP-n belüli pozícióharcok és klikkezések. A tisztújítás óta a legfelsőbb szinten történt helycsere következtében az MKP politikusainak egy része – meggyőződésem szerint hatalomvágytól vezérelve – szintén beállt azok sorába, akik szélsőségesnek igyekeznek feltüntetni a Csáky-féle irányzatot. A belső bomlasztás sokkal rombolóbb, mint a kívülről jövő támadások.

A kormánykoalícióban eltöltött időszak alatt nemzetiségi politikánk igen ellaposodott. A hatalom részesévé vált politikai elitünk úgy elkerülte a számunkra sorsdöntő, kényes témák felvetését, mint ördög a szenteltvizet. Csak emlékezetfelidézés céljából megemlítem, hogy a komáromi nagygyűlés téziseitől messzebbre kerültünk, mint Makó Jeruzsálemtől. A valóban kisebbségvédelemre irányuló, aktív, problémafelvető, kezdeményező politizálás elsikkadt kormánytagságunk nyolc éve alatt. Nyilvánvaló a változtatás szükségessége. Az érdekérvényesítés témakörével súlyának megfelelően kell foglalkozni.

Sajnos, az előjelek most sem biztatóak. Úgy tűnik, hogy saját pecsenyesütögetés, kicsinyesség, belviszályok gyengítik ismételten a pártot. Eredményesek csakis úgy lehetünk jogállásunk megszilárdításáért folytatott küzdelmünkben, ha az MKP egységesen kiáll jogos igényeink kielégítésének érdekében, bárki legyen is a felvetője. Politizálásunk nem süllyedhet személyes rivalizálássá, bármilyen eredménynyel zárult a tisztújítás. Nem méltók kisebbségünk képviseletére azok a politikusok, akik személyes ambícióik és hatalomvágyuk miatt nem tudják elfogadni a választók döntését. Nem fordulhat elő, hogy döntően a kicsinyes rivalizálás, a presztízsharc motiválja néhány vezető politikusunk tevékenységét. Amint ezeket az elveket figyelembe véve viszonyulunk közös dolgainkhoz, nem lesz számunkra kérdéses, hogy ki felelős a feszült viszonyért. Az, aki parlamenti határozattal erősít meg egy demokrata számára teljesen elfogadhatatlan dekrétumot, vagy az, aki ennek visszavonását javasolja.

Lehetséges, hogy túl nagy az önbizalmam, amikor azt feltételezem, hogy írásom még az igen tisztelt Hushegyi úrnak is szolgálhat megfontolandó érvekkel.

Együd László, Feled