Érvek és indulatok

Igent mondott a francia felsőház is arra, hogy büntetni lehessen az oszmán birodalom által 1915 és 1917 között elkövetett örmény népirtás tagadását, egyévi börtönnel és 45 ezer eurós pénzbírsággal. A holokauszt után ez a második genocídium, amit a francia parlament elismert, de eddig csak a holokauszt tagadását büntették Párizsban. A francia alsóház, a nemzetgyűlés egy hónapja hagyta jóvá a törvényt, s Törökország akkor hazarendelte párizsi nagykövetét, befagyasztotta a politikai és katonai együttműködést – pedig Párizs a legfőbb partnerének tekintette Ankarát a szíriai válság megoldásában –, valamint felfüggesztette a kétoldalú látogatásokat. A török vezetés most azzal fenyegeti Párizst, hogy végleg hazarendeli nagykövetét, korlátozza a külképviselet működését, továbbá kereskedelmi és gazdasági szankciókat vezet be ellene.

Recep Tayyip Erdogan kormányfő „diszkriminatívnak, rasszistának, a gondolatszabadság ellen elkövetett mészárlásnak” nevezete a francia törvényt. Az eléggé érthetetlen jelzőket érvekkel nem, csak indulatokkal támasztotta alá. A török parlamentben azt mondta, lépésről lépésre fogják bevezetni a szankciókat Franciaország ellen, a visszafordulás esélye nélkül. „Törökország most még türelmes. Sarkozy elnöknek 15 napja van eldönteni, aláírja-e a törvényt”, s ő személy szerint reméli, Franciaország „helyrehozza a hibáját”.

Előlegezzük meg a végkövetkeztetést: Ankara szándékosan veszett össze ilyen durván az EU egyik legbefolyásosabb országával, céljai megvalósításához még jól is jött neki ez a francia törvény. A törökök hivatalosan még az EU-ba törekednek, még érvényes a tagfelvételi kérelmük, de a vezetést az uniós tagság már nem érdekli. Amióta Erdoganék a segélyflottilla-ügy miatt összerúgták a port Izraellel, azóta Ankara az iszlám világ szószólójaként lép fel, egyes arab országok így is tekintenek rá, hiszen Erdoganból, a mérsékelten vallásos, sikeres gazdaságpolitikát folytató kormányfőből hirtelen muzulmán „nemzeti hős” lett. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy Berlin és Párizs – és ez a viszály igazi oka – ellenkezése miatt Törökország aligha lesz egyhamar az EU rendes tagja. Erdogan ezért meghirdette a fordulatot: egyre szorosabbra fűzi a viszonyt déli és keleti szomszédaival – Szíriával, Jordániával, Libanonnal, Irakkal –, több tucat fontos megállapodást kötött velük. Igaz, a szíriai válság ebbe kissé belekavart, Erdogan hirtelen Aszad elnök ellen fordult, de a stratégiai cél nem változott.

Egyre többet beszélnek Ankarában valamiféle közös piac, az EU közel-keleti változatának létrehozásáról, s tavaly már egy konferenciát is szerveztek a „samgeni bankrendszerről”, éspedig a török jegybankelnök védnöksége alatt. A samgeni térség az európai schengeni övezet arabosított változata: Levante történelmi arab neve Sam, s a szójátékot, a samgeni övezetet állítólag maga Erdogan találta ki. Érdemes eljátszani a gondolattal, milyen nehéz helyzetbe kerülne a török vezetés, ha hirtelen választhatna: uniós tagság vagy vezető közel-keleti szerep. Az igazság az, hogy az EU sem hagy neki sok választási lehetőséget.