Elővárosi történet

A hollywoodi filmek történetei a gátlástalan befektetőkről és a családi telket védő magányos hősökről Szlovákiában valósággá váltak. Csak a hősök hiányoznak majd. Meg a győzelem.Mi történt Horvátgurabon? Semmi érdekes – ugyanolyan történet, mint bármelyik, a pozsonyi szuburbanizációban érintett faluban. Van telek, a fél ország Pozsonyban akar dolgozni és élni, a bankok üptre osztják a jelzáloghiteleket, a Pozsony környéki falvak meg lakóövezetekre mérnek ki telkeket. Ezúttal ugyan nem lakótelepekről, hanem kertvárosra emlékeztető, nem is olcsó házak soráról van szó, de ugyanolyan személytelenek, élettelenek és legalább olyan problémásak, mint a hetvenes évek lakáskulcsokkal a nyakukban lődörgő lakótelepi gyerekeinek világa volt anno. Szofisztikáltabban és még embertelenebb módon. Horvátgurab közel van Pozsonyhoz, telek is találtatott. Mégis olcsóbb, mint a Slavín alatt. Jött hát a gondolat, épüljön lakópark. S úgy, ahogyan az lenni szokott, nem a község a beruházó, hanem odaadta a telkeket – gondolom nevetséges áron – valamilyen befektetőknek. Ők aztán a négyzetméterenként egy eurós telekből az energetikai infrastruktúra behúzása után százeurós telkeket csináltak, fölhúzzák a prágaiak által csak vállalkozói barokknak hívott „műremekeket”, elszedik a pénzt, és vége a történetnek. Igen – a befektető számára. Ő vásárolt, fejlesztett, beépített és angolosan távozott a biztos haszonnal. A lakónak marad a harmincéves jelzálog. Ha a házzal baj van, két év múlva nincs kinél reklamálni, mert az építő cég régen nem létezik, a község meg pusztuljon bele az infrastruktúra fejlesztésébe, amire sokszor nincs is pénz, ugyebár. Merthogy az új lakó évekig nem jelentkezik be állandó lakhelyre, így a személyi jövedelemadó községnek járó része elmarad, a szemétdíjat kifizeti, de csak a bejelentett személyek után, a többiek szemetét állják a bejelentett lakók, út nincs, dugó annál nagyobb, és a lakosok még csak nem is a helyi iskola fejadagjához járulnak hozzá, mert a kicsit is pozsonyi iskolába viszik. Pazar egy urbanisztikai politika, szó se róla, az állam meg, amelyik annyira, de annyira szereti szabályozni lassan a hálószobáink történéseit is, csöndben mossa a kezét. S mivel az efféle építkezési beruházással nem jár többéves felelősség, nem hosszú távú befektető ám az építtető, így biztos és kockázatmentes a biznisz. Nem csoda hát, ha gyakran olyan emberek kezében van, akikhez a védelmi pénzeket szedő nyakatlanok meg a prostikat futtató kerítők a megfelelő hasonlat. Ha ehhez járul némi csúszópénz a helyi – általában kis fizetésből élő – képviselőknek, hivatalnokoknak, polgármesternek, a kör bezárul, a szlovák valóság regényes történeteket teremt. Majd jön az új polgármester, rájön, mindez mekkora nagy szívatás, tenne ellene valamit. De nem lehet. A falunak van fejlesztési terve, maga hagyta jóvá, az állam nem segíthet. Egy-két telefon is jöhet még, a polgármester élni akar, a nejét sem akarja veszélyeztetni, a gyerekekre sem lehet 24 órán át vigyázni. A polgármester lemond, ő igen – hányan nem! És senki, de az égvilágon senki nem védi őt meg. Az efféle ügyekben a szlovák rendőrség eszköztelen, az ügyészség nem érdekelt, a bíróságig el sem jutnak a dolgok. Horvátgurab lakmusz. A politika elmaffiásodásának és a maffia átpolitizálódásának lakmusza. Ha ezzel sem az állam, sem a rendőrség, sem a helyi lakosság nem képes semmit tenni, akkor üdv a harmincas évek Szicíliájában. A causa nostra (ezúttal latinul) felülírja a res publicát. Így biztos nem lesz élhető e vidék.