Egyszerű emberi jogok

Egyre inkább eldönthetetlen, hogy a posztszocialista országok politikusai az alapfogalmakkal nincsenek-e tisztában, vagy egyszerűen még mindig a hagyományos szocialista/kommunista politizálás a céljuk. Mert mi másnak nevezhetnénk azt, hogy a negyven évig elnyomásban élő nemzetek mai legfőbb képviselői, akiknek (és felmenőiknek) az emberi jogait hosszú évtizedekig sárba taposták, most ugyanezt próbálják tenni folyamatosan mindenki mással, aki nem ők, vagy nem az aktuális családjuk vagy az aktuális üzlettársuk. Felsorolni is hosszú, amit rövid időn belül képesek felmutatni e téren – s ehhez jócskán felhasználták a világjárvány veszélyét. Miközben az intézkedések kapcsán arra is odafigyeltek, hogy a megfelelő módon rettegésben tartsák az embereket – kiemelve saját magukat, mint megmentőket és hősöket, akik helytállnak, de csak akkor, ha mindenki szót fogad nekik –, nagyon gyorsan felismerték, hogy ezt a „köztes” időt felhasználhatják populista ideológiájuk és gazdaságipolitikai hatalmuk megerősítésére.

„Minden emberi lény szabadon születik és egyenlő méltósága és joga van. Az emberek, ésszel és lelkiismerettel bírván, egymással szemben testvéri szellemben kell, hogy viseltessenek”

– olvashatjuk az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában, amely ezután tételesen felsorolja azokat a jogokat, amelyekkel végre politikusainknak is közelebbről meg kellene ismerkedniük ahhoz, hogy méltó vezetői legyenek országainknak. „A nyilatkozat egyetlen rendelkezése sem értelmezhető úgy, hogy az valamely állam, valamely csoport, vagy valamely egyén részére bármilyen jogot adna arra, hogy az itt kinyilvánított jogok és szabadságok megsemmisítésére irányuló tevékenységet fejtsen ki, vagy ilyen cselekményt elkövessen.” A hétköznapi ember, az állampolgár, végre nyugodtan szeretne élni, anélkül, hogy állandóan résen kéne lennie, melyik törvényt hogyan változtatták meg, és hogyan befolyásolja ez az ő életét, és miért nem lehet emberi dolgokról beszélgetni a családi asztalnál vagy egy baráti társaságban, hanem csak a politikai ellentétekről.

A hatalom ezt nem engedi, azzal fenyeget, hogy betiltja az abortuszt (erre készül Magyarország, Szlovákia és Lengyelország évek óta), betiltja a nemváltási műtéteket (Magyarország éppen most tette meg), elutasítjuk azt az Isztambulban aláírt egyezményt, amely a nők elleni erőszakot lenne hivatott felszámolni (magyar és szlovák parlament), sőt, betiltjuk az emberi jogokról való beszédet (a szlovák ombudsmani jelentést a parlamentben!), ellehetetlenítjük a civil szervezeteket, akiknek éppen az a szerepük, hogy a kormány és a parlament ellensúlyaként, de velük együtt bizonyítsák, hogy működik egy olyan társadalom, amely az emberek közti egyenlőségen, egymás véleményének az elfogadásán és egyenrangú párbeszéden alapul.

„Talán a következő nemzedék…” mondhatjuk újra, ismételhetjük, mint az emberiség ősi mantráját, amellyel abbéli reményét fejezi ki, hogy talán egyszer végre megjön az esze egy következő nemzedéknek, és nem a gyűlöletkeltésre építi a hatalmát, hanem az emberi értékek elismerésére. Csakhogy ehhez egy olyan nemzedék kellene, amely önálló és önazonos, és nem az „előtte szólók” ismétlése.