Beteg világ

A koronavírus-járvány és az általa kiváltott gazdasági összeomlás az emberiség eddigi legnagyobb globális katasztrófájaként kerülhet be a történelemkönyvekbe.

A valódi tragédia azonban az lenne, ha ebből sem tanulnánk, és a válság után ott folytatnánk az önpusztító életmódunkat, ahol előtte abbahagytuk.

E sorok írójának nagyjából tíz évvel ezelőtt, egyik napról a másikra lépett be az életébe egy súlyos betegség, amelyről korábban még csak nem is hallott. Az orvosok nem is titkolták, hogy legfeljebb pár hónapom lehet hátra. Csodával határos módon azonban sikerült felépülnöm, én pedig mindent megtettem annak érdekében, hogy visszaszerezzem a régi életem, és ott folytassam, ahol abbahagytam. Nem meglepő, hogy pár éven belül jött az újabb összeomlás, amikor már hetekig élet és halál között lebegtem, közelebb ez utóbbihoz. Egy újabb csodának köszönhetően kaptam még egy esélyt. A halál valós közelsége azonban ráébresztett arra, hogy ha még szeretném látni, ahogy felnőnek a gyerekeim, gyökeres váltásra lesz szükségem, nemcsak az étrendemen, életmódomon kell változtatnom, hanem a világnézetemen, értékrendszeremen is, eldöntve, hogy mi a valóban fontos az életemben, és mi nem az.

Ma ugyanezt éljük át globális méretekben, és a helyzetünket eddig senki sem fogalmazta meg olyan pontosan, mint Ferenc pápa. A római Szent Péter-bazilika lépcsőin péntek este elmondott szentbeszédének a kulcsfontossá gondolata: úgy gondoltuk, örökre egészségesek maradunk egy beteg világban. Hogyan jutottunk ide? „…a lehető legnagyobb sebességgel robogtunk előre, úgy éreztük, erősek és mindenre képesek vagyunk. Epekedtünk a haszon után, engedtük, hogy felemésszenek minket a tárgyak és megrészegítsen a sietősség. …nem tértünk észre a háborúkkal és a bolygószintű igazságtalanságokkal szemben, nem hallottuk meg sem a szegényeknek, sem a mi súlyosan beteg bolygónknak a kiáltását” – mondta a pápa, hozzátéve: eljött az ideje annak, hogy eldöntsük, „mi az, ami számít, és mi az, ami elmúlik, különválasztva azt, ami szükséges, attól, ami nem az”.

Az emberiség már a 2008-as gazdasági világválságból tanulhatott volna, akkor azonban ezt elmulasztotta.

Hatalmas anyagi erőforrásokat mozgósítottunk arra, hogy úgy élhessünk, mint korábban, így csak idő kérdése volt, mikor üt be a következő összeomlás. A mostani válság egy újabb esélyt jelenthet arra, hogy végre felismerjük: ez így nem mehet tovább. Napjaink turbókapitalizmusa, turbóglobalizációja és turbóliberalizmusa ugyanolyan pusztító létszervezési ideológiáknak bizonyultak, mint annak idején a fasizmus és a kommunizmus, és nekünk ugyanolyan határozottan kellene leszámolnunk velük, mint azt az utóbbiakkal tettük. Persze, megtehetjük, hogy ezúttal is hatalmas energiákat fektetünk eddigi életünk visszaszerzésébe, szinte biztos azonban, hogy ezt is csak pár évig élvezhetnénk, hogy aztán egy még a mostaninál is nagyobb összeomlással nézzünk szembe. A nagy kérdés már csak az, hogy ez a mostani válság rúg-e rajtunk akkorát, hogy ezt végre mind felismerjük.