Az ő baja, a mi bajunk

Semmi más nem történt: egy hollywoodi színésznő elkezdett beszélni arról, hogy egy ismert producer szexuálisan zaklatta őt, több alkalommal is. Mire egyre többen jöttek elő hasonló történetekkel az illető producerről. Majd más országokban is elkezdtek beszélni ismert vagy kevésbé ismert nők arról, hogy ismert vagy kevésbé ismert személyek zaklatták őket. Egy magyar színésznő szintén beszámolt hasonló esetről, majd követték őt többen. Aztán, mint a piramis játék, terjedt tovább: cikkekben vagy a Facebookon egyre többen számolnak be arról, hogy velük is történt már ilyen, vagy hasonló, csak épp nem beszéltek róla, mert nem mertek. De most, hogy más is elmondja, ők is elmondják. Tehát ott tartunk, hogy szinte minden nőnek van egy, de inkább több története arról, hogyan zaklatták, pusztán azért, mert nő, és mert kiszolgáltatott helyzetben volt. Buszon, vonaton, kiállításmegnyitón, munka közben. Amikor az ember ismert emberek történeteit hallja vagy olvassa, kicsit távolságtartóan tekint a dolgokra: hát igen, ilyen a sztárok élete.

Aztán amikor közvetlen ismerőseink csatlakoznak a Facebookon a #MeToo-hoz, felidézve saját esetüket, eseteiket, kicsit ledermedünk. És jönnek a kérdések. Hogy ha ezek a bátor nők be merik vallani, el merik mesélni, milyen megalázó helyzetekben volt részük, mi van azokkal a nőkkel, akik kevésbé voltak bátrak, és nem tudták megúszni ezeket a helyzeteket, illetve soha nem lesz bátorságuk beszélni róluk? Mert félnek hozzátartozóik, ismerőseik reakcióitól, jogosan. Valószínűleg ők vannak többen. A legjobb védekezés a támadás, ezekben a helyzetekben pedig az áldozathibáztatás. Ilyesmi a férfiakkal is megtörténhet, ne feledjük, próbálják meg elviccelni néhányan. Rosszul teszik, mert ez nem az a téma, amelyet érdemes elviccelni. Ez itt történik velünk, ismerőseinkkel, barátainkkal, családtagjainkkal. Ha egy színházban vagy egy politikus irodájában megesik, biztosak lehetünk benne, hogy megesik a gyárakban, a boltokban, a raktárakban, és szinte mindegyik munkahelyen, ahol az alkalmazott még kiszolgáltatottabb, a női alkalmazott pedig még annál is inkább. Az iskolák egy következő kategória. Köztiszteletben álló tanáremberekről is keringenek történetek, mi történt anno a szertárakban, osztálykirándulásokon, és hogyan lett eltussolva. Az érintettek nagy többsége még így sem fog beszélni róla soha.

Ezért fontos, hogy akik vették a bátorságot, és elmondták, vagy leírták, milyen helyzetekbe kerültek, mi több, meg is nevezték zaklatójukat, minden támogatást megkapjanak, hiszen csak ezek az esetek, ezek a vallomások és esetleges felelősségre vonások tudnak változtatni a helyzeten. Minél több esetre és zaklatóra derül fény, annál jobban meggondolja a jövőben valaki, hogy mit mond vagy csinál. Mert úgy tűnik, a jelenség sokkal többeket érint, mint gondolnánk. Nyilván, ha törvényszigorításra kerül sor nálunk vagy régiónban ezzel kapcsolatban, azt nem férfiak, hanem nők fogják javasolni, bölcs és nagy múltú társadalmi szervezeteink pedig majd ellenzik, mint afféle genderproblémát, amely nem fér össze a hagyományos értékrenddel. Nem baj, megszoktuk. Innentől fogva viszont a folyamat visszafordíthatatlan, és úgy tűnik, ezek a bátor nők azzal, hogy felvállalják, ami velük történt, sokkal többet segítenek ennek a problémának a kezelésében, mint bármilyen szervezet, intézmény vagy jogszabály.