Amit Čaputová tud

Ezzel alighanem azoknak az embereknek a többsége is így van, akik Čaputovát karikázták. Fölénye mindkét körben meggyőző volt, az eredmény sem kicsi, sem nagy jóindulattal nem nevezhető szorosnak. Aki a 79 járásból az első fordulóban 74-et megnyer, a másodikban pedig 50-et, arra aligha mondhatja bárki, hogy csak a főváros választott magának elnököt, nem pedig az ország.

Nézzük tehát, mi lehet ez a valami, amire ezek szerint 2019-ben az egész országnak szüksége van. 

Már az első forduló előtti hetekben látszott, hogy amit Čaputová választási kampány címén nekünk bemutat, azt tanítani fogják nemcsak a történelem vagy a politológia, de a (politikai) marketing és a kommunikáció egyetemi előadásain is. Elképzeléseinkben (meg ugye a valóságban is) a politika, és különösképp a kampány általában egy kemény harc, melyben a szereplők mindent megtesznek ellenfelük lejáratásáért, és a cél szentesíti az eszközt alapon általában az eszközökben sem válogatnak. Sok választónak ráadásul ez kimondottan imponál, hiszen aki a képernyőn naponta támad és támadásokat véd ki, az erős és megbízható személyiség látszatát kelti (ha az okosét nem is). Čaputovának is ezt tanácsolták, ő pedig úgy döntött, hogy nem fogja ellenfeleit támadni, ehelyett inkább elmondja, amit a dolgokról egyébként is gondol, olyan stílusban, amilyenben egyébként is beszél. Hogy nem fog megjátszani valakit, aki nem ő. Az ellene felhozott támadásokat szépen megosztotta facebookos idővonalán: azok meg amazok ezt állítják rólam, tessék, önökre bízom, mit gondolnak minderről. Kicsit olyan ez, mint amit Jézus tanácsol nekünk az evangéliumban: ha arcul csapnak, fordítsd oda a másik orcádat is. Čaputovát eredetileg nyilván csak pártja, a Progresszív Szlovákia akarta felépíteni, hogy a jövő évi parlamenti választásra ismert név lehessen a választási listán. Közben derült ki, hogy az államfői szerep neki testhezállóbb lehet, mint bárki másnak a jelöltek közül, ráadásul anélkül volt képes nagy fölénnyel győzni, hogy nem az ő óriásplakátjai tekintettek ránk minden sarkon (több ilyen elnökjelölt is akadt).

Az idei kampány szokatlanul rövid volt, és szokatlanul tanulságos; talán nem is akadt olyan hazai politikai párt, amelynek e rövid időszakban ne sikerült volna bebizonyítania saját feleslegességét.

Személyes kedvencem az Alojz Hlina által tatarozott KDH, amely a keresztény értékek letéteményeseként igyekszik viselkedni. Az első fordulóban František Mikloškót támogatta, majd az első kör után Hlina kifakadt, hogy Mikloško soha többé semmilyen posztért ne induljon, hiszen képtelen érzelmeket kiváltani bárkiből. Ezért Hlina arra jutott, hogy választóiknak a második kör előtt nem ajánlanak senkit. Vagyis a kereszténység az ő értelmezésükben nem az, hogy megpróbálunk normális emberek módjára, piszkos támadások nélkül közszerepelni, hanem valami más (ebből ítélve talán még ők sem jöttek rá, micsoda).

Úgy tűnik, Čaputová tud valamit, ami itt nagyon hiányzik, és amit rajta kívül nagyon kevesen tudnak az úgynevezett politikai elitben. 

Úgy tűnik, ezt a valamit csak tudni lehet, tanulni nem.

Persze ő is csak ember, hibákkal, meg minden. És ez még csak a kampány volt, meglátjuk, milyen lesz elnökként. De jó érzés tudni, hogy ez a valami most öt évig velünk lesz.
A szerző a Vasárnap munkatársa