A válságban is ésszel

A kormányok jönnek, mennek, a polgárok meg – fizetnek. Az égvilágon senkit – Ján Slotán kívül – nem érdekel, hogy Berlusconi távozik. 17 év a politikai elit élén éppen elegendő idő ahhoz, hogy nyugodtan és tárgyi bizonyítékok nélkül is kijelenthessük: az olasz államadósság kialakulásában oroszlánrésze volt. Nem a nőügyeivel, nem is a bulvár mindennapi kenyerét jelentő viselkedésével. Egyszerűen azzal, hogy az általa vezetett végrehajtó hatalom jóval többet költött, mint amennyit az adófizetők képesek voltak a kasszába szállítani.
A kérdés ma nem az, hol áll meg a kormányválságok sora. Egy göröghöz hasonló országos pazarlás után még azt is elmondhatjuk, örüljön a politikus, aki távozással, nyugdíjba vonulással megússza. Az a polgár, akinek az életszínvonala a leendő korrekciós intézkedések miatt az eddigi felére csökken, nem állhat fel és nem vonulhat ki, mert nincs honnan és nincs hová vonulnia.
A kérdés ma az, születik-e olyan politikai garnitúra, amelyik igazat mond (és hagyják), amelyik képes meggyőzni régiója, országa, netán több ország polgárait arról, hogy ami következik, az nem kellemes, de túl kell élni. Melyik politikai garnitúra tud új irányokat mutatni? Mert gyűlölni a másikat és ellenséget keresni nem is olyan nehéz, de a történelem számtalanszor igazolta, hogy nem érdemes. Semmiféle kirekesztősdi, semmiféle elzárkózás és begubózás soha nem vezetett eredményre, manapság mégis rendre jelennek meg azok a közéleti formációk, amelyek erre építve nyernek egyre nagyobb teret a politikában. Ma még szélsőségnek hívjuk, vajon tíz év múlva mi lesz a nevük?
A polgári demokrácia, a szabadság, a képviseleti demokrácia nem buktak meg. A 20. század igazolta, hogy a kollektivista szélsőséges rendszerek buktak meg, mert csak nagyon-nagyon rövid időre hoztak valamiféle megoldást (munkaerőpiac Hitler első éveiben, földosztás és a legszegényebb rétegek felemelése a kommunizmus első éveiben), majd hatalmukat csak holtakkal, gépfegyverekkel, internáló táborokkal és vagonokkal voltak képesek megtartani, legalábbis addig, amíg volt mit enni. Ha tehát ma a fejlett nyugat saját alapelvei, saját doktrínái alapján keresi a megoldást, lehet, hogy hibát hibára halmoz, lehet, hogy megnehezíti az emberek életét bizonyos időben, de nem öl, nem hajt el senkit, nem internál és nem hirdeti az egyetlen és üdvözítő megoldásokat. Aki az egyetlen üdvözítő megoldást hirdeti, attól jobb lesz félni. Amíg nem késő.