A nyelvtörvény utóélete

Ugyanis az utóbbi két hétben mindkét párt politikusai többször tettek olyan kijelentéseket, melyekből kiviláglik, hogy az 1997-es határozatot nem olvasták. Például elmondták, hogy a bírságokról szóló rendelkezést a kassai székhelyű bíróság egyszer már alkotmányellenesnek ítélte. Ez azonban nem igaz, ellenkezőleg: a testületnek nem volt a bírságok kiszabása ellen semmilyen kifogása. Ilyen szakmai bakival indítani egy életbevágóan fontos kezdeményezést már-már dilettantizmusra vall.

Arról nem is beszélve, hogy a legtöbb magyar politikus (főleg Magyarországon) mintha most vette volna észre, hogy Szlovákiában érvényben van egy államnyelvtörvény elnevezésű jogszabály. Pedig azt már 1995 novemberében elfogadták, most csak „javítottak” rajta. Azokból a rendelkezésekből, amelyeket a politikusok most bírálnak, sok már a régi nyelvtörvényben is benne volt. Nyolc év alatt nem zavart a törvény senkit?

A legnagyobb baj az, hogy 1997-ben az Alkotmánybíróság a beadvány huszonhat pontjából huszonötöt elutasított, és gyakorlatilag mindenben a törvény beterjesztőjének – vagyis az államnak – adott igazat. Beleértve azt a sarkalatos pontot is, hogy a szólásszabadságnak és az információhoz való hozzáférhetőség jogának nincs kisebbségjogi vetülete. Tehát automatikusan a többség (illetve az „állam”) nyelvén való megnyilvánulást kell érteni ezen emberi jogokon. Persze, az állam nem olyan gonosz, mint ahogy első pillantásra tűnik, hiszen a nemzeti kisebbségek számára kijelölt egy külön cikkelyt az alkotmányban. Ez pedig arról rendelkezik, hogy ők is élhetnek az anyanyelvi megnyilvánulás jogával, igaz, nemcsak úgy, ahogy kedvük tartja, hanem az állam (többség) által meghatározott korlátok között. Ezt a „kegyet” nevezi az Alkotmánybíróság pozitív diszkriminációnak. Összefoglalva: az Alkotmánybíróság álláspontja az, hogy Szlovákia nemzetállam, amelyben a szlovák nyelv elsőbbrendűsége természetes, megkérdőjelezhetetlen axióma, ez pedig így van rendjén. Mégis – más nemzetállamokkal ellentétben – a szlovák állam a nemzeti kisebbségeihez a pozitív diszkrimináció elve szerint viszonyul, hiszen lehetővé teszi számukra identitásuk bizonyos fokú ápolását.

No de unalmas az élet fordulatok nélkül: néhány évvel később ugyanaz az Alkotmánybíróság hatályon kívül helyezte az antidiszkriminációs törvény azon passzusát, amely a nemzeti és etnikai kisebbségekhez tartozó személyek esetében megengedte volna a hátrányos helyzetből fakadó egyenlőtlenség kiküszöbölését, tehát a pozitív diszkriminációt. Ekkor a bíróság úgy határozott, hogy a pozitív diszkrimináció ellentétes az alkotmánnyal.

Ember legyen a talpán, aki ezen kiigazodik. Akár hidas, akár emkápés az illető. (Petőcz Kálmán)