A nagy profilképháború

A közösségi média masszív térhódítása a korábbinál sokkal jobban felértékelte online identitásunkat. Csak a Facebooknak 1,55 milliárd regisztrált felhasználója van, nem beszélve a többi közösségi portálról, a felénk alig használt, ám orosz nyelvterületen a Facebooknál is népszerűbb V kontaktyeról, a fél Kína által használt Qzone-ról, vagy az Indiában és Brazíliában népszerű Orkutról. Az ebédünket az Instagramon mutatjuk meg, a Twitterre írjuk fel, ha politikus vásárol előttünk a boltban, a családi nyaralás képeit a Pinteresten és a Flickren osztjuk meg, a deportálások után Csehországban maradt agg rokonainkkal Skype-on beszélünk. A fene nagy online-élet értelemszerűen magával hoz olyan, belőle fakadó konfliktusokat is, amelyek a valós életben értelmezhetetlenek. A véres párizsi terrortámadás után az áldozatokkal való szolidaritásuk jeléül a felhasználók a francia trikolór színeit „festhették” profilképükre a Facebookon. Az alkalmazás nem újdonság, és bármelyik techfüggő felső tagozatos diák rövid idő alatt képes készíteni hasonlót. A francia trikolórt kirakók közül valószínűleg kevesen mentek a legközelebbi méteráruboltba, hogy sebtében francia zászlót varrjanak, s azt félárbócra eresszék, vagy hétfőn abba burkolózva menjenek munkába. A valós térben már nem vagyunk ennyire szolidárisak (ahogy az például a menekültekhez, hajléktalanokhoz való hozzáállásunkon is megmutatkozik). Ám a párizsi áldozatok még jószerivel ki sem hűltek, a DGSI De Villiers úti főhadiszállásán még meg sem kezdték a felvételek elemzését, amikor már felharsant az ellentábor hangja: Francia zászló? Áruló vagy? Minket ki sajnált Trianonért? Az orosz gép lezuhanása után miért nem tetted ki az orosz zászlót? Hát azt tudod-e, milyen a kenyai zászló? Nem? Nem raktad ki az egyetemi mészárlás után? És ezen a csak a virtuális térben létező problémán látszólag értelmes emberek képesek ölre menni.  A halál tényét nem lehet relativizálni, különösen az erőszakos halálét nem. Az áldozatok és hozzátartozóik egyaránt megérdemlik a szolidaritást, legyenek franciák, oroszok vagy éppen kenyaiak. Párizs valószínűleg azért rázta meg jobban a világot, mert itt az első pillanatban nyilvánvaló volt, hogy terrorcselekményről van szó, ugyanez az orosz gépről, ahol az áldozatok száma magasabb volt, csak napok múlva derült ki. Ettől persze a szolidaritás még éppúgy jár(na) nekik, de a közösségi média nem így működik. A párizsi mészárlással a relativizálók táborában előszeretettel párhuzamba állított kamuoldalak által, a magasabb kattintásszámért aktuálisnak hazudott kenyai egyetemi mészárlásnak szintén több áldozata volt, és szintén borzalmas, ám Kenya földrajzilag és kulturálisan is távolabb áll tőlünk, fővárosát még csak-csak meg tudnánk mondani, de azt már bajosabban, hogy mivel is határos stb. S bár a halál ott is visszafordíthatatlan, több ezer kilométerre már nem fáj annyira. Ezen lehet pironkodni, moralizálni, de a délkelet-ázsiai rossz műszaki állapotú hajók és kompok gyakori balesetei csak mínuszos hírben jutnak el hozzánk, bezzeg ha a helyi nyugdíjasklub kisbusza koccan a sztrádán… Ugyanez a Mekong partján élőket hidegen hagyja.  A francia zászló vs. minket ki sajnált?, azon túl, hogy nem összehasonlítható dolgokat vet össze, az elemi tolerancia hiányáról szól. Miért zavar az bárkit is, hogy a másiknak milyen a profilképe? Nem mindegy, milyen színű zászló van rajta? Ha mongol volna, akkor a tatárjárást kérnénk rajta számon? Ha a szomszéd most „francia” lett profilképileg, akkor reggel már ne is köszönjünk neki, amikor az autó ablakát kaparjuk? Próbáljunk meg normálisak lenni!