A munka dala

 

Ha magyarul nem is, csehül, szlovákul elhangzott párszor. Pl. a prágai Fučík pavilonban, ahol többek közt azt is elmondták, hogy Milada Horáková (koncepciós perben elítélt politikus, egyébként antifasiszta és a Gestapo által üldözött ember) utolsó prosti volt és gyerekeket gyilkolt, akinek zsidó elődje van, az fasiszta, hogy az életszínvonal Husák alatt sokszorosa volt a mainak, és a mai kormányzatok rosszabbak, mint Sztálin. Ennyit a szélsőségről, a csehek nagy része bizonyára nem így gondolja, de a bulit a CSKP rendezte, azt pedig elég keményen beválasztják a parlamentbe. Még kormányzó párt is lehet belőle. Májusi ünnepeinkből az első Szlovákiában sem múlt el balhé nélkül – mondjuk ha Kaník és Fico májusfaállítási versenyét nézzük, akkor legalább mosolyoghatunk, a „ki pisil messzebbre” az éretlen fiúk teljesen természetes játéka, az egyedfejlődés pszichológiájának tankönyveiben van rá adat bőven. De amint elmúlt a munkának ünnepe, meg is érkezett az igazi bolsevik törvényjavaslat a parlamentbe, a hatalmasok szája íze szerint megírt alkotmánybírósági eljárási törvény, amely valóban csak abban különbözik bolsevikék jogértelmezésétől, hogy a bitófát nem vezeti be kóser eszközként – bár, ami késik... A munka dalával és ünnepével kapcsolatban megint olyan csodálatos vélemények és nyilatkozatok láttak napvilágot, hogy az ember csak bámul: ugyan vajon mennyire hiteles a munkáról áradozni hétezer eurós karórával az ember csuklóján. Vagy a munka alapú társadalomról nyilatkozni olyan életpályával, amely az egyetemi padsorokból a gyakorlati politikába vezetett, egy percnyi kihagyás nélkül. Hogyan lehet a munka becsületéről állami szinten papolni, ha azt olyan emberek teszik, akik a munkajogi szabályozásban leginkább a munkától mentik a munkavállalót, akik nemzeti lózungokat hirdetnek ahelyett, hogy tisztességes monetáris és adópolitikával múlatnák idejüket, vagy éppen soros csókosaiknak osztanak ki hol egy vállalatot, hol néhány ezer hold földet, hol pedig csak egy trafiklicenszet.  Az első szabad szerda megvolt, de jön még egy. Idestova 23 éve nem a dicső Vörös Hadsereg győzelmét ünnepeljük (amely a Nagy Honvédő Háborúban valóban hazájáért küzdött, mondjuk úgy a Duklai-hágón való átkelés napjáig, hogy Tallint és Lemberget ne is említsük – de most nem az anektálás a téma), hanem a fasizmus feletti győzelem évfordulóját. Az pedig győzelem volt, s csak akkor szomorodik el az ember, amikor Anyák napján a tévében a híradókban fura egyenruhás, morcos arcú ivarérett férfiakat és fiúcskákat lát egyszerre masírozni és egyszerre gyűlölni, persze, vezényszóra. Ők is a tisztességes munkáról áradoznak, amelynek gyümölcsét mások élvezik, csak nem veszik észre, hogy azok a mások, hogy elhitessék, mégsem ők fölöznek, újabb másokra mutogatnak, egyáltalán nem vagyoni, hanem egyéb, pl. faji alapon. Hideg fut az ember hátán, mert hogy mocsokból a társadalomban sok van, azt tudjuk, de hogy azt a masírozó alfa- és bétahímek a harmincas évek hasonlóihoz hasonlóan nem takarítják föl, az már biztos.  Marad hát a munkának dala, szerencsére gyermekeink nem tudják, maradt ünnepe is, csak becsülete nem. S amíg ez így lesz, lehet nagyokat papolni, masírozni, trafikokat és karácsonyi nyugdíjakat osztogatni, a közösből fosztogatni, teljes generációkat elhülyíteni, és – szegénynek maradni. Másokra mutogatva.