A jelenet

A kislány az anyuka kezét fogja, szőke, három év körüli. Csendben van. Az anya félhangosan mondja az apának a szavakat – csak a töredékét érti a jelenetet figyelő nő, de feltűnik neki, hogy az anya hangszíne, hanglejtése alig tükröz érzelmet. Az apa nyilván értette, mit mondott a nő, mert az ő válaszát már az egész parkolóban lehetett hallani, ugyanis szinte ordított. „Megint pofázol, nem bírod befogni. Megmondtam, az lesz, amit mondtam.” A nő csendben áll, vár, fogja a gyerek kezét, az apa pedig nem bír csillapodni, megindul a teste a nő felé, lendületet vesz, mintha nem is másfél méter választaná el őket, hanem sokkal nagyobb táv. Ekkor reakcióból hátralép a nő, húzza magával a kislányt. Az apa feleszmél – ezt abból látja, hogy körbenéz a parkolóban, és a férfi így meglátja az őket bámuló idegent, találkozik a tekintetük. Az apa legalább két méter magas, masszív, de nem túlsúlyos, negyvenes, de még nem őszül, sötét a haja. Nem szeretne elé állni egy pofonért, az biztos.

A nő, aki bevásárolni indult, szemlélője az esetnek, lelassulnak a másodpercek körülötte, és bénultan vár. Ő is. Mi lesz most? Számtalan forgatókönyv lejátszódik a fejében: ha az apa üt, mit csinál, ha lökdösődni kezd, akkor mit… Ott válik a feleséggel sorstárssá, mert már mindketten félnek, valószínűleg a gyermek is.

A férfi felfogja, minek is a szemtanúja bámul rá zavartan. Mint aki álarcot vált, odalép a családjához, kiveszi a lánya kezét a nőéből, és hangosan azt mondja neki: gyere kislányom, apa vesz neked valami finomat az üzletben. Elindul vele a bejárat felé. Az anya pedig az autóból kiveszi a táskáját, és utánuk ered.

Elhaladnak a kocsi mellett, amelyből alig két perce szállt ki az idegen nő. Annak, mikor a család közelebb kerül, eszébe jut, meg kellene szólítani az anyát és megkérdezni, jól van-e. Rápillant, de a tekintetében dacot és rezignáltságot is lát. Így elhessegeti a gondolatot, úgy érzi, itt nem tud segíteni – mit is mondhatna, tehetne érte? Ő is csak egy védtelen nő, az a férfi pedig elég okosan csinálja dolgát, hiszen figyelte a környezetét, és reagált a közbelépés előtt. Talán a szemtanú is megmagyarázza magának, hogy amit látott, az nem egy családon belüli erőszak nyilvános bemutatója, csak egy veszekedés, ahol mindketten egyenrangúak. Győzködi magát, hisz náluk is vannak csúnya dühkitörések.

Bent az üzletben többször összefut a sorok közt a családdal. Anya egyedül válogat, apuka pedig magyaráz, kedveskedik a gyereknek, szinte már képtelen, csicsergős hangon. Ha nem lett volna a parkolóban lezajlott jelenet részese, még azt is gondolná, milyen aranyos az apuka és a nő meg milyen mogorva, egy mosoly sincs az arcán. De ma mást látott, így az ítélet helyett csak rémképek futottak a tekintete előtt. Vajon mi lehet otthon, ha egy nyilvános helyen ez van?

Mire a pénztárhoz ért, a család végzett is. A kocsinak hűlt helye, és ő arra gondolt, jobb is így, sose lett volna mersze odaállni ekkora férfi és a dühe közé, talán még ő is kapna. Mint az anyja az apjától.