A gazdaság visszatérése

Nem bírtuk túl sokáig: elsősorban egzisztenciális nyomásról van szó, hiszen az emberek elveszítik munkájukat a gazdaság leállásával, s számos ágazat teljesen kiszolgáltatott a járványkaranténnak: ha nincsenek emberi érintkezések, utazás, mozgás, akkor összeomlik a turizmus és a szolgáltatószektor; ráadásul válságban az emberek lemondanak a szükségtelen, felesleges igényekről, így újabb üzletágak roppannak meg, amelyek éppen ilyen békeidős, unalom szülte igények keltésére épülnek. De mit fogunk mindebből tanulni?

Észrevesszük-e, hogy a karantén alatt feleannyi szemét került a kukáinkba, nem volt lehetőségünk felesleges holmikat vásárolni, nem pazaroltuk úgy az élelmiszert, mint korábban? Azaz: kevesebbet fogyasztottunk. Most viszont jön a kiszabadulás mámora: venni, enni, utazni – bepótolni! Én erre számítok; kérdés persze, hogy ez a másik görbe, a fogyasztásé milyen hamar laposodik el, s vajon alacsonyabb szinten tér-e vissza hosszabb távon, mint a járvány előtt volt. Igazából a gazdaság érdeke, hogy ne így legyen, az átalakulás, a szerkezetváltás ugyanis mindig fájdalmasabb és kockázatosabb, mint a szimpla rendszer-újraindítás, restauráció.

„Eleve nem hiszek az olyasfajta kijelentésekben, hogy semmi nem lesz olyan, mint korábban. Épp ellenkezőleg, minden pontosan ugyanolyan marad. Figyelemreméltó, milyen normálisan zajlott le ez a járvány.” (Michel Houellebecq francia író)

Az extravagáns francia író nem számít tehát változásra, voltaképpen a járvány kezelését is a rendszer részének tekinti: a világ nem kizökkent, hanem egy rendszerhibát orvosol minél gyorsabban. Természetesen eközben láthatjuk azt is, hogy a fogyasztás és az energiakibocsátás lassulása miatti környezeti javulást (levegőminőség, járműforgalom) sok helyen igyekeznek kihasználni hosszabb távú stratégiai intézkedések meghozatalára a nagyvárosok élhetőbbé tételéért – csak hát a gazdaság gyors újraindítása alighanem erősebb érv és érdek lesz ezeknél a zöldítő lépéseknél, s az emberek újra megszokják a dugókat. Ne így legyen: jó volna, ha megmaradna egy tudatos, minél szélesebb réteg, amelynek lenne ideje, türelme a karantén alatti átmeneti szokásait kényszerből jó életfilozófiává alakítani. Tartok tőle, hogy éppen az idő és az egyéni energia hiányzik majd mindehhez, ha a hétköznapi élet tempója visszagyorsul pillanatok alatt, s jönnek a régi rutinok, az egzisztenciális hajsza.

„Egy kiegyensúlyozottabb kapcsolat felé haladunk. Fontosabb lesz a hazai tulajdon és az ezzel kapcsolatos szabályozások, a stratégiai szektorok, a kereskedelmi egyenleg. A fogyasztók pedig körültekintőbben költenek majd.” (Christian Anton Smedshaug norvég politikaigazdasági elemző)

Van tehát, aki az EU nemzetállami jellegének megerősödését várja a járványválságtól, egy olyan korszak beköszöntét, amikor az országok és a kontinens lazítani szeretne a globalizációs kiszolgáltatottságon, amelyet saját iparágai keletre telepítésével maga hozott létre a nagyobb haszonért. Ahogy viccesen mondani szokás: ma már minden kínai, ha nem hamisítják. A bajban láttuk, milyen versenyfutás indult el az európai szállítógépek és diplomáciai lobbik között a könnyűipar orvosiegészségügyi termékeiért a Föld túloldalára. Kérdés, hogy a nemzeti gazdaságok esetleges erősítése lehetséges-e az európai fogyasztói tudat átalakulása nélkül. Szerintem aligha. Nem lenne mindegy, mit vásárolunk: rá kellene venni magunkat, hogy drágábban vegyünk kevesebb dolgot.
A járványvészhelyzet, nyomában a gazdasági krízissel, ráadásul egy olyan Európát talált telibe, amely békére és kiszámíthatóságra épült, nem pedig a bajok megoldására, az a nemzetállamokra maradt. És innentől izgalmas, milyen stratégiával avatkozik be az EU, milyen hatása lehet a vírus fő áldozatainak nyújtandó pénzügyi mentőcsomag a további eladósodásra: Észak Dél ellen.