9/11 hatása máig meghatározó

De azt akkor még nem tudtuk, hogy milyen lesz ez az új fejezet. Ma is csak sejtjük, hiszen még nincs vége, de azért néhány dolgot a helyére rakhatunk. Ifj. George Bush. Jó három évvel ezelőtt az értelmiségi elit buta, műveletlen, szinte primitív emberként búcsúztatta. De ne feledjük, első elnöki periódusának elején hirtelen háborús elnök lett belőle. Nem ő akarta. De felnőtt a feladatához, utólagos bírálói soha egyetlen – akár történelmi – nevet sem tudtak felhozni, aki másként, jobban járhatott volna el. Ezért is választották újra. A második periódusban követett el (szarvas)hibákat – ez is csak később derült ki.
Minden hiba egyetlen alapvető okra vezethető vissza. Úgy, ahogy a Nyugat nem volt felkészülve a Szovjetunió összeomlására, a kelet-európai forradalmakra, a hidegháború végére, épp úgy az al-Kaidára, a nemzetközi terrorizmus új fajtájára, a terrorellenes háborúra sem volt felkészülve. Akkor sokan úgy vélték: ez a harmadik világháború, csak más, mint az első kettő volt. Soha senkinek rémálmában sem jutott volna eszébe, hogy utasszállító gépekkel megtámadhatják Amerikát. Ez mindenkit sokkolt, s ebből fakadt az a félelem, amelyből – a Bush és Tony Blair számlájára írt – rossz döntések fakadtak. Ha polgári gépekkel meg lehetett támadni a Pentagont, le lehetett rombolni a WTC-t, egész városokat lehetne elpusztítani akkor, ha ilyen gépekre atomfegyvert (akár a legprimitívebbet is), esetleg biológiai vagy vegyi fegyvert csempésznének fel. Az átlagembernek nem kellett, de az országuk sorsáért felelős vezetőknek kötelező volt minduntalan erre gondolni. Ezért jött az afganisztáni, majd a sokat vitatott iraki háború (nem elsősorban az olaj miatt), ezért voltak a törvénytelennek minősített fogolykihallgatások, telefonlehallgatások, az adatvédelemmel kapcsolatos botrányok.
9/11, majd Madrid és London után Európa is felismerte, hogy a biztonságpolitikában az első helyre a terrorelhárítást kell helyezni. Ha belegondolunk, óriási változást hozott ez a külkapcsolatokban. Egészen a múlt év végéig sokat foglalkoztak azzal az elemzők, hogy Irakban megbukott a Bush-csapatnak az az elképzelése, hogy az arab országok demokratizálásával lehet a legnagyobb csapást mérni a szélsőséges elemekre, felszámolni a terrorszervezetek hátországát. És most, az idei arab tavasz után? Kézenfekvő vagy netán túl erőltetett az arab diktátorok bukásának gyökerét 9/11-ben és az utána hozott döntésekben keresni? Nézőpont kérdése, az eseményeket úgy is lehet csoportosítani, hogy a mellette, meg úgy is, hogy az ellene szóló érveket erősítsék. Persze, az eszközök és módszerek most mások. Irakba kintről akarták vinni a demokráciát, Tunéziában, Egyiptomban és Líbiában belülről indult az erjedés. Majd később elválik, nagy hibát követett-e el a Nyugat azzal, ahogyan Líbiában – a saját hasznára is – feltuningolta ezt az erjedést. Mert nagyok a veszélyek és kockázatok, mivel esély sincs arra, hogy az „arab demokráciák” rögtön jólétet is hozzanak, ezek az államok – Szíriával és Jemennel kiegészülve – könnyen destabilizálódhatnak, az iszlamisták bástyáivá válhatnak. De erről többet, okosabbat majd a líbiai forradalom tizedik évfordulójánmondhatunk.