Egyiptom, a szélsőségek csodája

Ha végignézzük az utazási irodák egyiptomi ajánlatait, a legtöbb Hurghadába invitálja a pihenni vágyókat. Nem véletlen, hisz az üdülőparadicsom minden szolgáltatásával a turisták kényelmét tartja szem előtt. Éppen emiatt különleges, hogy rajtunk kívül alig találkoztunk európaival. A szállodák mintha egy szellemvárosban állnának, elhagyatottan. A korzón csúcsidőben is alig lézeng egy-két ember, a helyi árusok őket is már név szerint ismerik. Különösen ijesztő ez, belegondolni is rossz, mennyi munkahelybe kerülhetett néhány fanatikus forradalmár meggondolatlan túlbuzgósága. Az arab tavasz kitörésekor egy szebb jövőben reménykedtek. Tévedtek. Mint oly sokan már előttük. Pedig a háborús hangulat ide aztán nem ér el. A turizmusban dolgozók különösen figyelnek erre. Előzékenyek, amiben csak tudnak, segítenek, ügyelnek a biztonságra. Az évek során az egyiptomiak tökéletesre fejlesztették a vendéglátás művészetét.

Hol vannak a turisták?

A szállodába érkezésünkkor meg is kérdezik, nincs-e kedvünk másnap egy tengeralattjárós túrán részt venni. Kedvünk az bizony lenne, így fogjuk magunkat, s a Vörös-tenger koralljai közé utazunk. A rövid hajóút után lemászunk a tengeralattjáróba, s várjuk, hogy feltűnjön a víz alatti világ. Kis idő után halak százai lepik meg a környéket. Mint egy jól begyakorolt koreográfia, úgy úszkálnak körülöttünk. Színesek és szépek, az egész olyan, mintha egy hatalmas akváriumot csodálnánk. Nem töltünk itt sok időt, hisz a mai napra más programunk is van. A sivatag szélére utazunk, hogy megnézzük a beduinokat.

Az oázisban homokjáróra majd buggyra szállunk, hogy a sivatagi perzselő port nyelve padlógázzal repesszünk a végtelenbe, mely elnyeli a motorzúzást. A szabadság érzése jár át. Nem búcsúzunk még a sivatagtól, megnézzük a beduinokat is. Visszahúzódó nép, nem szeretik a látogatókat, azonban más bevételi forrásuk nemigen van. Így hát megmutatják, hogyan élnek, állataikat, a lepénykenyér készítését, tevegelünk picit, majd dzsipre szállunk és visszamegyünk a hűsítő tengerpartra.

A Nílus völgye

Másnap történelemmel indítjuk és zárjuk a napot. Elsőként a Hathor istennő tiszteletére emelt denderai templomot látogatjuk meg. A Nílushoz igyekszünk, s útközben megállunk az ókori templomnál. Több ezer éves, mégis régi pompájában fogad. A szűk kis folyosók, a hieroglifák és az óriási oszlopcsarnok között bóklászva parányinak érzem magam, s azon töprengek, hogy egy ilyen hatalmas kultúra miként tudott eltűnni. Esznáig a közel kétórás utat már a Nílus völgyében tesszük meg. Teljesen más vidék ez, megművelt földek, pálmafák, élettel teli városok, és a komótosan, kéken hömpölygő Nílus. Hajóra szállunk, hogy Luxorba érjünk. A táj gyönyörű. A mélykék, a zöld és a homokszín trikolór mellett úszunk. A Nílus menti hegység, a pálmarengeteg és a folyó tökéletes összhangban tornyosul egymás fölé.

Luxorban lovas kocsira szállunk, s megnézzük a várost. Pezseg. Ramadán van, nemsokára napnyugta, mindenki izgatottan várja, hogy hazamehessen a családdal ünnepelni. A kocsiút alatt, ha pár órára is, megismerjük az igazi egyiptomiakat. A szegényeket, a kedveseket. A nap lemegy, a város kiürül, és mi a luxori templom után a karnakit is megnézzük. Sötét van már, de a fényjátéknak köszönhetően gyönyörűen kirajzolódnak a templomkomplexum részletei. A szfinxek között nyugalom jár át, tökéletes lezárása a napnak.

Sírok, templomok, kolosszusok

A Királyok völgyébe érkezve azt hiszem, rossz helyen járok. Alig látunk turistát. Teljesen kihalt a vidék, igaz, pár perc múlva berobog egy kínaiakat szállító turistabusz. Körülbelül 45 fokos a hőmérséklet, ők mégis puffos kabátban, bakancsban. Lehet, így védekeznek a nap ellen, vagy attól tartanak, hogy a hűvös sírokban megfáznak. Ez már soha nem derül ki, de a pillanatnyi döbbenet után nem is foglalkozom velük. Elmerülök inkább a sírkamrák díszítésében, s a tikkasztó levegő után élvezem a kellemesen hűvöset. Vár Hapsetszut temploma. A monumentális épületnél egy lélek sincs. Különösnek érzem a pillanatot, nem sokan mélázhatnak kettesben az ókori templommal. Megcsodálom minden zegzugát, lelkemmel körbeölelem. Kis idő után már megyünk is Memnón-kolosszusokhoz. Az ülőszobrok olyannyira lenyűgözőek, hogy elképzelni se tudom, miként építették meg őket. Készítünk pár képet, majd tovább állunk. A Nílus völgyét elhagyva a Vörös-tenger felé igyekszünk ismét, ezúttal Marsa Alamba.

Kagylók között

Ez az a hely, ahol a pihenésé a főszerep. A gyönyörű tengerparton sütkérezve nincs más dolgunk, csak a hűs italokat kortyolgatva élvezni a napsütést, a tenger felől érkező sós szellőt. Sokaknak akár két hét is kevés a semmittevésből, engem azonban hajt a kalandvágy. Kipróbálom hát a búvárkodást. Nem a felszínit, hanem az igazit, a palackosat. Reggel izgatottan készülök, várom, mégis félek. A víz mélyén teljesen rá kell bíznom magam az oktatóra, akit még csak nem is ismerek. Szerencsére Hasszan pár óra alatt elnyeri a bizalmam, s a kezdeti félelmeket leküzdve ugrom be hozzá a tengerbe.

A Vörös-tenger mélye gyönyörű. A korallzátonyok között rája, bohóchal, kagylók. Még egy hatalmas tengeri tehenet is látok. Az egész olyan, mint egy dokumentumfilm. Sőt. Sokkal jobb, mert ennek teljes egészében a részese vagyok. Tengerfenékre merülni, teljes csöndben létezni. Ennél többet nem is kérhetnék.

A sok egyiptomi élmény és kaland után nem is lehetne szebb és nyugalmasabb pillanattal zárni az ittlétet. Minden percét élveztem, a szélsőségek csodás harmóniáját. A folyót és a hegyet, a szárazságot és az oázisokat, a forróságot és a felüdülést, a zajt és a csendet, a szegénységet és a luxust. Egyiptomot. (Szöveg, kép Ázsoth Réka)