Venezuela elrablása

Nem sokkal Maduro elfogása után Donald Trump, az Egyesült Államok elnöke már meleg szavakkal dicsérte az ország új vezetőit. Delcy Rodríguez (Maduro alelnöke, aki a főnöke letartóztatása és az Egyesült Államokba szállítása után vette át a hatalmat) „nagyszerű munkát végez”, mondta Trump, majd hozzátette: „dőlni fog az olaj, és az a nagy mennyiségű pénz, amely évek óta nem volt látható, hamarosan nagyban segíteni fogja Venezuela népét”.
Trump nyilatkozatai alapján Venezuelára csodás fellendülés vár. És Trump kedvenc mérőszáma szerint már el is kezdődött: az olajkitermelés, bár szerény mértékben, a 2025 végi napi 908 ezer hordóról áprilisra 1,03 millió hordóra nőtt. Mivel az ország olajbevételeit gyakorlatilag az Egyesült Államok felügyeli, a venezuelai nyersolaj ára kilőtt: a múltban az amerikai szankciók miatt jóval olcsóbban lehetett csak eladni, mára viszont az ár sokkal közelebb van az iráni háború következtében szokatlanul magas nemzetközi referenciaértékekhez. Elméletileg Venezuelának úsznia kellene a petrodollárban. De vajon tényleg ez a helyzet?
A makrogazdasági adatok gyökeresen mást mutatnak, mint ami a Caracasból és Washingtonból érkező diadalmas narratívából következne. Maduro kiiktatása óta a hivatalos valutaárfolyam több mint 70%-kal leértékelődött. Ugyanebben az időszakban a dollár párhuzamos piaci ára 585 bolívarról több mint 730-ra emelkedett – ez 32%-os felárat jelent a hivatalos árfolyamhoz képest.

Egy olajboom egyáltalán nem így néz ki. Amikor az országok exportbevételeinek növekedése tapasztalható, deviza özönlik be, és a valuták általában stabilizálódnak vagy felértékelődnek. Venezuela az ellenkező irányba halad: a valutája gyorsan leértékelődik, az infláció gyorsul, a gazdasági aktivitás gyengül, a dollár elérhetősége pedig szűkössé válik.

Hol vannak Venezuela petrodollárjai? Trump és Rodríguez belső körein kívül senki sem tudja. És egyik kormány sem törődik azzal, hogy megossza ezeket az alapvető információkat.
Ez az átláthatatlanság Venezuela új politikai gazdaságtanának meghatározó jellemzőjévé vált. Az ország olajbevételei most az Egyesült Államok Pénzügyminisztériuma által, Marco Rubio külügyminiszter irányítása alatt kezelt számlákra folynak be, és gyakorlatilag semmilyen nyilvános elszámolás nem létezik ezekről az összegekről, illetve a források felhasználásáról.
Egyetlen kivétel mégis akad: februárban a kongresszusi nyomás arra kényszerítette Rubiót, hogy nyilvánosságra hozza az információt 500 millió dollárnyi olajbevétel Venezuelába történő átutalásáról. Ez az összeg azonban csak a töredéke annak, amit az ország olajexportjának generálnia kellett volna. Azóta további adatok nem láttak napvilágot.
Úgy tűnik, hogy a venezuelai olajszektor operatív ellenőrzése a Fehér Házban összpontosul, és Trump újonnan létrehozott Nemzeti Energiadominancia Tanácsa (National Energy Dominance Council) központi szerepet játszik benne. Már az elnevezés is egyértelművé teszi a kormányzat prioritásait: Venezuelát nem demokratikus újjáépítési projektnek, hanem az amerikai hatalom szolgálatában álló stratégiai szénhidrogénvagyonnak tekintik.
A járadékok köré szerveződő politikai rendszerekben az átláthatatlanság szinte törvényszerű jellemző, nem pedig valamiféle félrecsúszás vagy hiba. Például Venezuela új szénhidrogén- és bányászati törvényei – amelyeket állítólag az Egyesült Államok intenzív bevonásával dolgoztak ki, és a venezuelai nemzetgyűlés gyorsan elfogadta őket – példátlan mérlegelési jogkört biztosítanak a kormánynak a szerződéses feltételek tekintetében. A versenytárgyalások utat nyitottak az egyedileg megtárgyalt, minimális felügyelettel és nyilvánossággal járó megállapodások felé.
A titoktartás átalakítja az ösztönzéseket. 

Az átlátható rendszerek korlátozzák az egyéni mérlegelési jogkört, míg az átláthatatlanok lehetővé teszik a politikai bennfentesek és a jól beágyazott közvetítők számára, hogy járadékokat szerezzenek. Trump munkatársairól már most is keringenek pletykák, hogy jövedelmező termelésmegosztási megállapodások megkötésében vettek részt (ez egy speciális szerződéstípus az olaj-, gáz- vagy egyéb ásványkincsek kitermelésére, amely az adott állam és a kitermelő vállalat/befektető között jön létre – a szerk. megj.). Az, hogy minden pletyka igaz-e, szinte mellékes is, mivel az átláthatatlanság lehetetlenné teszi az ellenőrzést.

Ugyanez a logika tűnik fel a venezuelai államadósság közelgő átstrukturálása hátterében. Az államadósság újratárgyalása jellemzően azzal kezdődik, hogy a Nemzetközi Valutaalap (IMF) fenntarthatósági elemzést végez, és meghatározza, hogy egy ország mennyi adósságot tud reálisan törleszteni a növekedés és a stabilitás helyreállítása mellett. Ez az elemzés fenntartható visszafizetési pályát határoz meg, és a kormányoknak egyfajta tárgyalási pozíciót biztosít a hitelezőkkel folytatott egyezkedés során.
A keselyűalapok, amelyek jelenleg Venezuela legnagyobb hitelezői közé tartoznak, ellenzik ezt a folyamatot, mert az gyakran csökkenti a nyereségüket és szigorúbb felügyeletet von maga után. Az IMF keretein kívüli átstrukturálást részesítik előnyben – és ez a megközelítés egyre népszerűbbnek tűnik, mivel Trump tisztviselői a kötvénytulajdonosokkal való egyezséget részesítik előnyben a multilaterális intézményekkel szemben. A hagyományosan előnyben részesített elsőbbségi hitelezői státusz elvével szakítva ilyen módon a döntő befolyás a rövid távú hozamok maximalizálására törekvő magánszereplők felé terelődne, még akkor is, ha ez Venezuelára nézve fenntarthatatlan adósságterheket jelentene.
A Trump-adminisztráció prioritásainak legegyértelműbb jele az, ami ma már nem szerepel hangsúlyosan a hivatalos diskurzusban. Amerika Venezuela-politikája egykor a demokratikus választások, az alkotmányos rend és az emberi jogok köré szerveződött. Ma már kevéssé forszírozzák egy választási menetrend létrehozását, egy független választási tanács kinevezését, vagy a választói névjegyzék újranyitását a külföldön élő venezuelaiak milliói és az otthon élő fiatalok számára. A száműzetésben élő, Nobel-békedíjas ellenzéki vezető, María Corina Machado biztonságos visszatérésének biztosítására sem történik sok erőfeszítés. Az Egyesült Államok gyakorlatilag a politikai és polgári szabadságjogokat cserélte el az olajhoz való hozzáférésért.
Eközben a rezsim nem enyhül, ugyanolyan elnyomó, mint korábban. A Foro Penal, az önkényes fogva tartás áldozatait és azok családjait segítő emberi jogi csoport szerint 473 politikai fogoly van továbbra is rácsok mögött. Maduro január 3-i elfogása óta állítólag több mint 80 embert vettek őrizetbe politikai okokból.
Víctor Hugo Quero Navas esete különösen sokatmondó. 2025 januárjában tartóztatták le, a családja többször is megpróbálta megtalálni, aztán a múlt hónapban arról értesültek, hogy tavaly júliusban meghalt őrizetben. Senki sem adott magyarázatot, senkit sem állítottak bíróság elé.
Mindez érthetővé teszi a venezuelaiak növekvő nyugtalanságát.

Sokan attól tartanak, hogy az ország egy új status quo felé tolódik, amelyben a választások, az intézményi újjáépítés és a demokratikus reformok határozatlan időre elhalasztódnak, mert túl sok befolyásos szereplő profitál a fennálló helyzetből.
A venezuelai uralkodó elit számára az átláthatatlanság garantálja a túlélést; amerikai társaik számára üzleti lehetőségeket teremt.

Az eredmény az érdekek feltűnő konvergenciája: a venezuelai kleptokraták politikai mentőövet és nemzetközi védelmet kapnak, míg az Egyesült Államokban jó kapcsolatokkal rendelkező szereplők kiváltságos hozzáféréshez jutnak az olajvagyonhoz és a jövedelmező pénzügyi megállapodásokhoz.
Miközben Trump hívei és Maduro lojalistái gazdagodnak, a bolívar összeomlik, az árak emelkednek, és a hétköznapi venezuelaiak kénytelenek végignézni, ahogy a két csoport feldarabolja az országukat. A kleptokratáknak már nem kell elszigetelniük magukat a túléléshez. Kiderült, hogy más kleptokratákkal szövetkezni sokkal jövedelmezőbb. Világ kleptokratái, egyesüljetek!

Ricardo Hausmann
A szerző közgazdász, Venezuela egykori tervezési minisztere, a Harvard Kennedy School professzora

© Project Syndicate, 2026