A nap, amikor nem tört ki aranyláz Ausztráliában

McBrien feljegyzése az első ismert, dokumentálható aranylelet az alig néhány évtizeddel korábban felfedezett Ausztrália területén (már ami az európai telepeseket illeti). Az első aranyláz kitöréséig azonban 1851-ig kellett várni, amikor Edward Hargraves felfedezését már nem lehetett eltussolni. Néhány héten belül ezrek indultak útnak a déli kontinens minden szegletéből a Bathurst közelében fekvő lelőhely felé, a következő évben, 1852-ben pedig 370 ezer új bevándorló érkezett Ausztráliába, túlnyomó többségük abban a reményben, hogy az arany révén itt megcsinálja a szerencséjét.

Fegyencek és aranyásók
Az első aranyláz, majd a következő hullámok egészen a közelmúltig alapjaiban határozták meg Ausztrália történetírását és az ausztrálok kollektív identitását. Nyilván  nem volt titok, hogy az új kontinens gyarmatosításához használt emberi erőforrást évtizedeken át alapvetően az Angliából ide deportált fegyencek tömegei jelentették, de ez az összefüggés jó ideig elég kényelmetlen témaként terhelte a formálódó nemzet énképét.
A sokadgenerációs ausztráloknak megnyugtatóbb volt abban hinni, hogy a családfán akadt valahol egy kalandor szellemű szépapa, aki az arany csábítására hajóra szállt, és ilyen vagy olyan szerencsével, de új hazára lelt, mint azzal szembesülni, hogy meglehet, köztörvényes bűnözőként, bilincsben érkezett, és kényszermunkával járult hozzá a földrész civilizálásához. Mintha Ausztrália újkori történetének két kezdete lenne: az egyik az 1788-as első „fegyencjárat” megérkezése, a hírhedt Botany Bay-i kolónia megalapítása, a másik az 1851-es aranyláz. És ez utóbbi a vállalható múlt, amelyből minden további folyamat eredeztethető. Csak az utóbbi évtizedekben erősödtek fel a hangok, amelyek a múlttal való tárgyszerű szembenézés fontosságát hangsúlyozzák, ide értve a fehér telepesek és a bennszülött népesség viszonyát, valamint a fegyenckolóniák történetét is.

De ami a kiindulópontunkat illeti: a börtönkolóniák és az aranyláz kitörése vagy nem kitörése között volt logikus kapcsolat, még ha elsőre nem értjük is, miért nem ugrott lelkesen Új-Dél-Wales mindenkori kormányzója a nemesfémlelőhely első – vagy éppen második, harmadik – hírére. McBrien 1823. februári felfedezése után a következő években a busht járó földmérők, kalandorok, telepesek révén többször is felbukkantak aranyrögök a part menti, városiasodó központokban, de a hatóságok mindent megtettek, hogy bagatellizálják az ügyet. William Branwhite Clarke tiszteletes, aki élénken érdeklődött a geológia iránt, az 1840-es években saját kutatásaira támaszkodva tudományos érvekkel is alátámasztotta, hogy a Blue Mountains környékén nemcsak nagyon gazdag lelőhelyek vannak, hanem az itt talált arany különlegesen tiszta. Naplójában leírja, hogy amikor 1844 áprilisában erről beszámolt George Gipps kormányzónak, a Korona helyi képviselője annyit válaszolt: Mr. Clarke, felejtse el, ha nem akarja, hogy mindannyian átvágott torokkal végezzük…

Rögös út a civilizációig
George Gippsnek pedig jó oka volt az aggodalomra. Ausztrália gyarmatosításának első évtizedei folyamatosan új problémákat vetettek fel, és az adott körülmények között egy kiszámíthatatlan következményekkel járó, ellenőrizhetetlen esemény alapjaiban rengette volna meg a törékeny rendet és az alig-alig gyökeret eresztett civilizációt.
A déli kontinens felfedezése után Londonban gyorsan döntés született az új terület birtokba vételéről, aminek egyik alapját a gyéren lakott terület betelepítése jelentette. A távolság, a szó szerint kőkorszaki körülmények, az alapvető nyersanyagok és bármiféle biztonsági háttér hiánya azonban nem volt túl csábító az önkéntes telepesek számára. A problémát egy duplán hasznos megoldással sikerült feloldani: Anglia úgy szabadult meg a saját antiszociális elemeitől, elítélt bűnözőitől, hogy hajóra rakta és Ausztráliába küldte őket. Teremtsenek egy szép új világot.
Az első hajó 1787-ben indult útnak, és 1788-ban érkezett meg a mai Sidney területére. 1868-ig a források szerint legalább 165 ezer fegyenc érkezett ilyen módon Ausztráliába. Nincs mit idealizálni a képen: az élet az idegen, barátságtalan földön szabadon is sok nehézséget tartogatott, a kényszermunka, az embertelen körülmények, a fizikai büntetések tovább súlyosbították a helyzetüket. Ugyanakkor az is tény, hogy a fegyenctelepek létesítésében erősen jelen volt a rehabilitációs motívum – már ahogy ezt az adott kor keretei között elképzelhetőnek tartották.
A fennmaradt nyilvántartások szerint az Ausztráliába deportált fegyencek háromnegyedét nem erőszakos bűncselekményért ítélték el, és meghaladta az 50 százalékot azok aránya, akik első alkalommal kerültek bíróság elé. Ennek megfelelően sokak büntetési tétele néhány éven belül lejárt, ami azt jelentette, hogy innentől kezdve a lassan formálódó helyi társadalom hasznos tagjaivá válhattak: munkát találhattak, szolgálatba állhattak, iparűzésre adhatták a fejüket, vagy földhöz juthattak – a kormányzat egy idő után kifejezetten támogatta, hogy a part menti urbanizálódó központok helyett a szabadságukat visszanyerő elítéltek új területeket hódítsanak meg, a szárazföld belseje felé terjeszkedve gazdálkodjanak. Míg a kezdeti években értelemszerűen a közmunka volt a legnagyobb munkaerő-igényű ágazat, a későbbi időszakokban egyre élénkebb megrendelés érkezett a magánszférából; ebben az esetben a büntetés-végrehajtás tulajdonképpen munkaerő-kölcsönzést jelentett.
Csak érdekességként jegyezzük meg, hogy a deportálások nyolcvan éve alatt több „alprogram” is kiegészítette a gyakorlat fősodrát: részben a helyi, változó igényekre reagálva egy időben a fiatalkorú elítélteket küldték tömegével Ausztráliába, mert a vállalkozásoknak, gazdaságoknak akkor főleg kezelhető korban levő szolgálókra, cselédekre volt szükségük. Volt azonban egy probléma, amire nem sikerült egyszerű és gyors megoldást találni: a különböző időszakokban az elítéltek mindössze 10-15 százaléka volt nő, és e tekintetben még jó ideig a szabad közösségek is távol álltak a normális kilátásoktól.
A 19. század elejétől lassan önkéntes telepesek, kereskedők, hivatalnokok is  érkeztek a kolóniákra, de a „szabadok” egészen az első aranyláz kitöréséig kisebbségben voltak a „szabadultakkal” szemben.

Gazdagok és gazdagabbak
A 19. század közepére valami mégis megváltozott. Bár a terjeszkedő telepesek és az őslakosok összeütközései gondot jelentettek, és az erősödő hangú birtokos gazdálkodók nem egyszer okoztak fejtörést a kormányzatnak, már nem kellett attól tartani, hogy az aranyporos ládikó esetleg puskaporos hordóként robban be. A Bathurst melletti lelőhelyet 1851-ben felfedező Edward Hammond Hargraves is más háttérrel állt bele a történetbe, mint elődei: a kaliforniai aranymezőkről érkezett Ausztráliába, a szállongó hírek alapján céltudatosan vágott neki a kutatásnak, és agyafúrtan menedzselte a felfedezését. Nemcsak a hatóságoknak jelentette a lelőhelyet, hanem a sajtóban is megszellőztette az információt. Az sem mellékes, hogy nagyjából sikeresen túrta ki a társait a bizniszből, és elérte, hogy az új-dél-walesi kormányzó őt nevezze ki az aranyásási engedélyek kiadásáért felelős biztosnak, plusz a felfedezésért cserébe jelentős pénzjutalmat is bezsebelt.
A többi már történelem: néhány hónapon belül vagy ezer aranyásási engedélyt adott ki, 1852-ben pedig már 26,4 tonna aranyat termeltek ki a tartományban. A következő években vagyonok születtek és életek mentek tönkre a nagy versenyben.
Végezetül álljon itt még egy tanulságos adalék. Történészek és közgazdászok kiszámolták, hogy ki lehetett Ausztrália valaha volt leggazdagabb embere. Talán meglepő, de köze nincs az aranyhoz. A Botany Bay-i Rothschildként is emlegetett Samuel Terry, aki fegyencként érkezett a kontinensre, a 19. század első harmadában halmozott fel mesés vagyont. Tulajdonképpen egyszerű stratégiával: előbb kereskedett, exportált, ivókat és vendéglőket tartott fenn, ha igény volt rá, kölcsönöket adott, majd fokozatosan egyéb ágazatokban is megvetette a lábát. Utóbb hatalmas földterületen tartott marhát és juhot, a Bank of New South Wales egyik legnagyobb részvényese lett, bár kevésbé tiszteletre méltó, ámde jövedelmező egyéb tevékenységeit soha sem adta fel. Becslések szerint 1838-ban, a halála évében a kolónia bruttó hazai termékének közel 3,4 százalékát generálta, vagyona mai árfolyamon meghaladja a 20 milliárd eurós értéket. A tanulság: arany vagy van, vagy nincs, az emberi szükségletekre és igényekre viszont mindig lehet számítani.

Almási Sára