„Szerettem élni, de profi módon gondolkodtam”

Mikor és hol kezdte pályafutását?

Amióta az eszemet tudom, fociztam. Tizenöt évesen leigazolt a VT Vasas, az volt a Videoton elődje. Első edzőm Gantner János volt, aki nagyon szigorúan bánt velünk, és a legnagyobb győzelmek után is szidott bennünket.

Nagyon fiatalon került be a felnőtt csapatba.

Korengedménnyel 16 évesen mutatkoztam be az NB I/B-ben, 1967-ben már állandó helyem volt a kezdőben. A klub története során először feljutottunk az élvonalba. Valóra vált egyik álmom, 19 évesen NB I-es focista lettem.

Ezután egyéves kényszerpihenő következett, mert a Videoton nem engedte el a Fradihoz.

Óriási megtiszteltetésnek tartottam, hogy a Fradi le akar igazolni. Eldöntöttem magamban, hogy mindenképpen az Üllői útra igazolok. Ha kell, kivárom az egy évet. Könyörögtem a székesfehérvári vezetőknek, a két klub párttitkára is próbált dűlőre jutni, de nem sikerült. Hogy ne unatkozzak, bevonultattak katonának.

Hogyan emlékszik a Fradinál töltött időszakra?

Fantasztikus fél évtizedet töltöttem a zöld-fehéreknél. Aki nem játszott a Fradiban, annak fogalma sincs, mit jelent a magyar labdarúgás Nemzeti Színházában szerepelni. Nagy Bélának, az FTC felejthetetlen krónikásának volt egy tézise, miszerint kétfajta szurkolótípus létezik: aki ferencvárosi szurkolónak születik, s aki azzá válik. Hát én az utóbbiak közé tartoztam. Csak azt sajnálom, hogy nem sikerült bajnokságot nyernünk.

Annak idején sokat foglalkozott a sajtó az Albert Flóriánnal történt elhíresült kiruccanásáról a Maxim bárba. Felelevenítené a történetet?

Edzőtáborba vonultunk a Honvéd elleni rangadó előtt. Flóri volt a szobatársam, mondom neki, csapatkapitányként intézz el egy-két fröccsöt a trénernél. Flóri a vacsora előtt Ferenc nap alkalmából felköszöntötte Csanádi Feri bácsit. Ám az öreg mérges volt, amiért kikaptunk az MTK-tól, és morcosan csak annyit mondott, nem most tartja a névnapját. Bohém természetem nem hagyott nyugodni, rávettem Flórit, hogy menjünk ki az éjszakába. Akkor nyílt meg a Maxim bár, így oda mentünk. Nem akarom részletezni az ott történteket, de állítólag még a színpadon is táncoltunk. Hajnalban eléggé „fáradtan” érkeztünk vissza, szerencsére senki sem látott. A délelőtti edzésen viszont megtörtént a baj, Flóri fordítva felhúzott melegítőben jött ki a gyakorlásra, Csanádi felhúzta a szemöldökét… Hát még azután, amikor a Császár a labda mellé rúgott… Este a meccsen engem is elfogott a gyengeség, öt méterre álltam az üres kapu előtt, amikor Szőke pontos beadásába csak bele kellett volna nyúlnom, de én ehelyett egyszerűen összeestem… Megbüntettek, eltiltottak, ám legalább annyi hasznunk lett az ügyből, hogy többé nem vonultunk edzőtáborba. Soha nem tagadtam, hogy szerettem élni, de mindig profi módon gondolkodtam: előre bekalkuláltam a büntetéseket.

Nem bántja, hogy csak nyolcszor ölthette magára a címeres mezt?

Akkoriban sok volt a klasszis játékos, így rendkívül nehéz volt bekerülni a nemzeti csapatba. Egyébként első válogatott meccsem előtt Gyulán játszottam a B válogatottban. Illovszky Rudolf szövetségi kapitány megkérdezte Lakat Károlytól, aki a fakót irányította: „Kű hogyan futballozott?” „A góljáig ragyogóan, utána viszont csapnivalóan” – jött a válasz. „És mikor lőtte a gólt?” „A 45. másodpercben…”

Miként gondol vissza a válogatottnál töltött időszakra?

1972 májusában a románok elleni Eb-negyeddöntő visszavágóján mutatkoztam be (a budapesti meccs 1:1-gyel végződött). A mérkőzés előtt szokás szerint taktikai értekezlet zajlott, amikor kopogtak az öltöző ajtaján. Hárman léptek be, egy hölgy vezette a különítményt, és megszólította a szövetségi kapitányt: „Illovszky úr! Erdélyből jöttünk, legyen szíves megengedni, hogy néhány mondatot szóljunk a meccs előtt.” Illovszky Rudolf mindig úriember volt, azt felelte, tessék, hölgyem. „Sok minden elképzelhető ezen a bukaresti meccsen, de az nem, hogy a magyar válogatott vereséget szenved. Erdélyben két és félmillió magyar nézi és hallgatja a közvetítést. A mindenható Istenre kérem magukat, hogy ne okozzanak nekünk csalódást. Győzzenek, mert ha nem nyernek, akkor a két és fél millió magyarnak nem lesz maradása. Ilyen gondolatokkal lépjenek pályára, tegyenek boldoggá és büszkévé minket!” Ettől jobb eligazítást nem is kaphattunk volna. A meccsen 2:1-re vezettünk, amikor az első félidő utolsó percében 11-est adott nekünk a bíró. Páncsics Miklós volt kijelölve, de nem vállalta el. Illovszky majdnem infarktust kapott, gyorsan döntenie kellett. Kocsis Lajos odakiáltott neki, Rudi bácsi, majd én rúgom! Elvállalta, de sajnos Raducanu megfogta, a 81. percben pedig Neagu egyenlített. A vége 2:2 lett, a mai szabályok szerint idegenben rúgott góllal továbbjutottunk volna, de akkor semleges helyszínen, Belgrádban újrajátszották a találkozót.

A belgrádi meccs egyik hőse éppen ön lett, mert a vérét adta a sikerért.

A románoknak eszméletlen prémiumot ajánlottak fel, majd ezt a kezdés előtt fejenként egy-egy Dáciával még megspékelték. Hiába, mert remek játékkal 2:1-re nyertünk, és mi jutottunk a négyes döntőbe. A belgrádi meccs egy életre szóló sebhellyel ajándékozott meg. Megkerülős csellel akartam elvinni a labdát Deleanu mellett, ám összefutottunk. Neki három foga kiesett, ömlött a vér a szájából, és lecserélték. Én percekig nem láttam, szédültem, felrepedt a szemöldököm, csurgott a vérem, de kértem a kapitányt, hogy folytathassam. A másnapi újság ezt írta: „Nem csoda, hogy Deleanunak kihullott három foga, hiszen Kűbe harapott.”

Az Eb viszont nem úgy sikerült, ahogy elképzelték.

Az Európa-bajnokság négyes döntőjében folytatódott a szovjet átok, Zámbó kihagyott egy tizenegyest, és 1:0-ra kikaptunk. A meccs után a nyugaton élő magyar újságírók azzal vádoltak meg minket, hogy eladtuk a mérkőzést az oroszoknak, de szó sem volt erről, sőt, nagy prémiumért játszottunk, a döntőbe jutásért fejenként 50 ezer forintot kaptunk volna, ami akkor nagy pénznek számított. A bronzéremért a házigazda belgákkal találkoztunk. Kikaptunk 2:1-re, a becsületgólt én rúgtam büntetőből. Ez volt utolsó Eb-döntőbeli gólunk is, hisz 1972 óta egyszer sem jutottunk túl a selejtezőkön.

Röviddel az Eb után az olimpia következett. Mi maradt meg önben a müncheni játékokról?

Tokió és Mexikó után zsinórban harmadik győzelmére készült a csapatunk és dr. Lakat Károly. A döntőig minden simán ment, legyőztük többek között az Uli Höness és Ottmar Hitzfeld nevével fémjelzett nyugatnémet csapatot 4:1-re. A müncheni döntő előtt a lengyelek, Latóval, Deynával a soraikban, könyörögtek: játszszunk ikszet, akkor mindkét válogatott aranyérmet kap. Mi nem mentünk bele. A szünetben 1:0-ra vezettünk, s mire bementünk az öltözőbe, már több láda tokaji aszút halmoztak fel ott a diadal megünneplésére. A szünet után viszont fordítottak a lengyelek, a második félidőben már hiába mutattuk Latóéknak az ikszet, csak nevettek rajtunk.

Nem sokáig maradt rivaldafényben, mert később nemkívánatos személlyé vált. Mi volt ennek az oka?

A Fradival és a válogatottal bejártam a fél világot, akkor, amikor háromévente egyszer lehetett nyugatra utazni – protekcióval. Sok emigrált honfitársunkkal találkoztam, főleg 56-osokkal. A külföldön tapasztaltakról rengeteget meséltem az itthoniaknak, a szókimondásomnak az lett a következménye, hogy 1974 nyarán nemzetellenes tevékenységgel vádoltak, és el kellett mennem a Fraditól. Az esetleges kilengéseim csak ürügyül szolgáltak. Illovszky Rudolf nyújtott mentőövet, aki leigazolt a Vasashoz. Kész röhej, hiszen az angyalföldi gárda a párt csapata volt. Ezután Kutas István, a mindenható MLSZ-elnök behívatott magához. Elmondott mindenféle antikommunistának, antiszemitának, majdnem mindenben anti voltam. Én csak az antiszemita titulust kértem ki magamnak, mert sohasem voltam zsidóellenes. Azt mondta: „Letöröllek a magyar labdarúgás térképéről!” Pedig néhány évvel korábban még az öreg kedvence voltam… Később Grosics Gyula, a Volán elnöke segített, hogy játszhassam az NB I/B-s Volánban. De beláttam, itthon nem hagynak érvényesülni.

Hogyan sikerült elhagynia az országot?

Ismertem a kecskeméti rendőrfőnököt, aki óriási Fradi-drukker volt. Magyaráztam neki, hogy ilyen bakancsokban nem tudok futballozni, Jugoszláviában viszont remek olasz focicsukákat lehet kapni, ám nem akarnak kiengedni. Azt mondta, ez nem gond. El is intézte, így 1977 januárjában kimehettem, persze eszem ágában sem volt visszajönni. Genfből telefonon felhívtam a Volán szakszervezeti titkárát, aki kétségbeesetten kérdezte: „Szevasz, Lajoskám, jaj Istenem, mindenütt kerestünk a Duna-kanyartól a pesti éjszakáig, sehol sem találtunk. Hol vagy?” „Innen beszélek, a Genfi-tó partjáról.” „Mekkora kő esett le a szívemről, már azt hittem, disszidáltál!” Amikor elmondtam neki, hogy Genf nem Magyarországon van, nem tudott szóhoz jutni. Svájcból hamis útlevéllel sikerült Belgiumba jutnom, ahol próbamérkőzéseken szerepeltem. Az egyik meccset látta az FC Bruges vezérkara, és szerződést ajánlottak. Egy évre eltiltottak, de a csapattal edzhettem, és fizetést kaptam.

A bruges-i gárda közben menetelt a BEK-ben.

Ernst Happel edző kedvelte a magyarokat, engem Paprikának hívott. A csapat – nélkülem – a negyeddöntőben az Atlético Madridot, majd a Juventust búcsúztatta. A Liverpool elleni fináléra a Wembley Stadionban került sor. Röviddel a döntő előtt telt le az eltiltásom, így csak egy Belga Kupa-meccsen léptem pályára. Közben azt írták a magyar újságok, hogy verekedés miatt börtönben vagyok. Amikor felhívtam az édesanyámat, nem akarta elhinni, hogy nem vagyok lecsukva. Mondtam neki, hogy holnap meglát a tévében. Eszembe jutott, hogy előttem csak Puskás, Kocsis, Czibor és Kubala játszhatott BEK-döntőn. Angliában a szállodánk tulajdonosa egy skót úr volt, aki megígérte, hogy ha legyőzzük az angolokat, még egy hetet maradhatunk az ő költségére. A sors fintora, hogy éppen honfitársa, Dalglish góljával nyert 1:0-ra a Liverpool. Sajnos, a Bruges legnagyobb gólszerzési lehetőségét én hagytam ki, egy pontos beadás után felugrottam fejelni, de Hughes kilökött a labda alól. Rutinosan csak annyit taszított rajtam, hogy elértem a labdát, de már nem tudtam irányítani.

Nem sokkal később a tengerentúlra igazolt.

1979-ben kedvező ajánlatot kaptam Amerikából, és a Buffalo Stallionshoz szerződtem. Többek között Eusebio és a volt újpesti Horváth Jóska is csapattársam volt. Akkoriban virágkorát élte az amerikai labdarúgás, Pelé, Beckenbauer és Cruyff is kipróbálta az újvilág futballját. Jó buli volt, de családi okok miatt visszatértem Európába, és Kismartonba igazoltam, ahol Karsaival és Pusztaival alkottuk az eisenstadti magyar triót. Később egyre többet fájt lábam, és 36 évesen visszavonultam.

Miért csak rövid ideig edzősködött?

Mert rájöttem arra, hogy ez a munka nem nekem való. Nem vagyok az a típus, akinek a klubvezetők beleszólhatnak a munkájába, és azt sem tudtam tétlenül nézni, hogy a bírók miként csalják el a meccseket.