Rácz Norbert negyven éve követi karatemesterét

Ha negyven évvel visszapergethetné az időt, mai fejjel is a karatét választaná?

Biztosan. Száz százalékra!

Miért?

Visszagondolva az elmúlt negyven évre, engem meggyőzött az az út, amit megtettem. Amikor elkezdtem, nem voltam még annyira biztos benne, inkább csak fellángolásnak tűnt. Nem bíztam abban, hogy szinte az egész életemben karatézni fogok. Utólag is nagyon jó döntésnek tartom.

Egészen szokatlan dolgokra is képes volt. Először azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a kyokushin karate első dél-szlovákiai szakadárjairól írt riportomra reagálva jelezte, hogy tiszta vizet öntene a pohárba, hadd tudjon róla mindenki. Aztán kerékpárral végigtekert Európán, hogy Spanyolországban is felbukkanjon sportáguk földrészbeli edzőtáborában. Harmadik feltűnő esete akkor történt, amikor elment Japánba, s ahhoz, hogy megtérítsék a világszövetség kongresszusára utazás költségeit, indulnia is kellett az ottani világbajnokságon, ami védőfelszerelés nélküli, erővel történő támadásokból álló sportágról lévén szó, nem volt kockázatmentes vállalkozás. Ez csak három kiragadott példa volt szokatlan tettei közül. Mindegyik a kyokushin karate dél-szlovákiai térnyerését szolgálta?

Szolgálta? Az említett szakadásról: Adámy István, aki Magyarországon az egyik alapító volt Furkó Kálmánnal együtt, tizenhárom évig volt az edzőm, rossz néven vette, hogy különváltunk. Én azonban nem szakadtam el, maradtam abban a szervezetben, ahova beléptetett engem. Ő viszont kilépett. Nem akartam, hogy úgy nézzenek rám, hogy én vagyok a szakadár, miközben maradtam abban a világszövetségben, ahol előtte is voltam, ezért nyilvánosan elmondtam a véleményemet, ami úgy érzem, jót tett a kyokushin karate itteni népszerűsítésének.

És a kerékpárút Európán keresztül?

Ez csak annyira tett jót a kyokushin karaténak nálunk, hogy egyfajta ingyenreklám volt. Mert a kerékpározás a karate után a másik kedvencem, a hobbim. Az anyagi helyzetem abban az időben nem engedte meg, hogy repülővel utazzam oda. Csak annyiból szolgálta sportágunkat, hogy egy karatéka tette meg azt a hosszú utat.

És a japán világbajnokságon való kockázatos rajt?

Szerencsésen jutottam hozzá a lehetőséghez. A lengyel szövetség elnöke, aki akkor az európai szövetség főtitkára volt, 2003-ban egy edzőtáborban megkérdezte tőlem, hogy indulnék-e a világbajnokságon. Mindjárt igent mondtam neki, de be kellett vállalnom, hogy küzdeni fogok a súlycsoport nélküli világbajnokságon, ami nem volt kockázatmentes. Mert az embert könnyen agyonverhetik, ha olyan ellenfélre akad. De bevállaltam. Ha az emberek fülébe jutott, hogy valaki tőlünk kijutott Japánba, a sportág őshazájába, talán ez is egy kis lépést jelentett szövetségünk dél-szlovákiai térhódítása során.

Számon tartja-e, hogy hány védence volt az évtizedek során?

Párkányban 1994-től van klubom, melyben eddig ezernél több ember karatézott. Egyesek csak rövid ideig próbálkoztak, a kitartóbbak közül négyen már Eb-érmesek. Feleségem még lánykorában, Godó Éva néven volt bronzérmes Baján 2002-ben, a többiek az utóbbi években törtek fel a dobogóra kumitéban: Rybár Miroslav háromszor bronz-, Németh Carmen egyszer-egyszer ezüst- és bronz, Dobos Evelyn háromszor bronzérmes volt a kontinensviadalon. Sajnos, Európa-bajnok tanítványom még nincsen, azzal nem dicsekedhetek, a mi szövetségünk eléggé erős, nagyon nehéz labdába rúgni az Eb-ken. Az alistáli klubból Tóth Eszter egyszer volt Eb-második, ő azonban Krajcsovics Ferenc tanítványa. Mintegy kétszáz tagja van szövetségünknek, s a párkányin kívül még Alistálon, Nagymegyeren, Pozsonyeperjesen, Szímőn Vlkanován és Zselízen van klubunk.

Hova sorolná szövetségüket a honi karatevilágban?

Karate létezik már Szlovákiában a múlt század hatvanas éveitől, hozzájuk képest én negyven évvel késtem a kyokushin változatával. Sportágunkról már rengeteg ember hallott, de nem a mi stílusunkról, mi csak mostohagyerekek vagyunk a szlovákiai karatetársadalomban. A rendszerváltásig egyeduralom volt, és csak utána jöttek a külföldről beérkezett stílusok. A miénket kevesen ismerik, és még kevesebben művelik.

Dél-Szlovákiában, annak nyugati részén azonban eléggé elterjedt. Vagy nincs így?

Van klub Keszegfalván és Bősön is, de ott más-más stílust követnek a kyokushin karatén belül. Mindegyik magyar szervezet. Igaz, nekem működött klubom Besztercebányán is meg most mellette egy kis faluban, Vlkanován, ha megmarad, de javarészt mindegyik a déli vidéken található.

Bő tíz évvel ezelőtt egy interjúban elárulta, hogy a karate már nem az első az életében. Mi történt?

Akkor született a lányom, majd később a fiam is. Nem siettem el sem a nősülést, sem a gyerekvállalást, elég későn jöttek az utódok, de idősebb fejjel még jobb érzés volt szülőnek lenni. Amikor az embernek már van családja, akkor kicsit másképp gondolkodik. Gyerekeim is karatéznak, akárcsak a feleségem, így mind a négyen ennek a sportágnak hódolunk.

Négy évtized nyomokat hagy az emberben. Rácz Norbert miből meríthet a folytatáshoz?

Már a kezdet kezdetén is elég fanatikusnak éreztem magam. Pedig abban az időben sokkal rosszabb körülmények uralkodtak. Negyven évvel később jóval könnyebb dolga van az embernek. Ha a rossz körülmények között fanatikus voltam, napjainkban duplán annak kell lennem, hogy vihessem tovább. A csalódásokból is merítek erőt a jövőbe. Nem ideálisak a feltételek, de voltaképpen csak a pénz hiányzik, hogy járhassunk külföldi versenyre, az Európa- és világbajnokságra. Ugyanakkor a korábbinál már jóval magasabb szinten tudunk edzeni, készíthetem fel a gyerekeket a versenyekre. Ilyen szempontból nekem már egyre jobb dolgom van. Mikor indultam, akkor volt igazán nehéz. Ha akkor kitartottam, negyven év után nem találok olyan okot, ami engem letérítene erről az útról. Már második éve munkanélküli vagyok, miután megszűnt az állásom a városi hivatalban, pénz nincs, de legalább egész nap a karatéval foglalkozhatok. Még profibb körülményeim vannak, mert saját magamat is edzhetem, jóval többet tudok foglalkozni a tanítványokkal. Az egy más dolog, hogy az utóbbi két évben a koronavírus miatt nemigen voltak edzések, elmaradtak a versenyek, de bízom benne, hogy ez elmúlik. Ebben a helyzetben sokkal nyugodtabbnak érzem magam, tehát ahhoz, hogy karatézzak, nem kell olyan dolgokat bizonyítanom, amit esetleg negyven évvel ezelőtt még kellett. Akkor nem bíztak bennem a szüleim, az osztálytársaim se hitték el, hogy belőlem valamikor fekete öves lesz. Ezt végigcsináltam, és most, mikor még nem a csúcson, de jóval magasabb szinten vagyok, mint akkor voltam, nincs miért abbahagynom. Tanítványaim egyre nagyobb sikerei még jobban motiválnak.