Pribilinec nem akarja a kocsmában keresni a védenceit

Az Év sportolója-gálán a Sportújságírók Klubja életművének elismeréseként „sportlegendává” avatta. Mit jelent önnek ez a cím?

Nem gyűjtöm a díjakat, elismeréseket, kitüntetéseket. Tele van velük a padlás. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem értékelem nagyra, hogy rám gondoltak. De ha körülnézek, annyi nagyszerű egyéniséget látok magam körül… Kicsit olyan érzésem van ezzel a díjjal kapcsolatban, hogy lesz, akié lesz.

Gazdag pályafutásáért azonban nem túlzás, hogy sportlegendának nevezzék…

Lehetséges. De nem magam miatt örülök neki, hanem a szeretteim miatt, akiket ez boldoggá és büszkévé tesz. Hagyok valamilyen nyomot magam után. Ez egy kellemes elismerés. S tényleg ne tartson senki se beképzeltnek, se cinikusnak, de igazán nem gyűjtöm az ilyesfajta titulusokat.

Visszatekintve hogyan értékeli a pályafutását?

Szép volt. Érdekes. Számomra pedig gazdagító. Minden sportoló azért versenyez, hogy nyerjen. Ebből a szempontból örülök, hogy nekem azért összejött néhány dolog, voltak jó eredményeim, még ha többet is kihozhattam volna magamból. Azért is örülök, mert az én időmben még nagyon sok volt az őszinte rajongó. Abban az időben mindenki hátulról, a sportrovattól kezdte olvasni az újságot. Nagy volt a nemzeti büszkeség. Nem a pénzért csináltuk, hanem a himnuszért. Az volt a legnagyobb dicsőség, amit az ember elérhetett, hogy több tízezer ember előtt csak neki játszották el a himnuszt. Közben pedig azt is tudtuk, hogy otthon mennyi ember büszke ránk. Csehszlovákia nem volt nagy ország, most pedig Szlovákia még kisebb. Azokért a dicsőséges érzésekért megérte sportolni.

Huszonkilenc éve a szöuli olimpián megnyerte a 20 kilométeres gyaloglást. Hogyan emlékszik vissza a diadalra?

Ez az időszak már régen mögöttünk van. Új arcok jönnek, új eredmények, és tisztelettel kell adóznunk előttük. Ezzel nem azt mondom, hogy a régi bajnokokat nem kell tisztelni, vagy nem kellene a tapasztalataikat kihasználni. De a hírnév már az új generációnak jár, és ez így van rendjén. Nem is azt mondom, hogy nosztalgiázva emlékezem a régi dolgokra, inkább úgy fogalmaznék, úgy érzem, mintha valaki mással történt volna, és engem ez nem érint.

De ahogy éllovasként begyalogolt az olimpiai stadionba, és a tömeg tombolása mellett megszerezte az aranyérmet, az bizonyára feledhetetlen élmény…

Az élet megy tovább, de ezeket az élményeket senki nem veszi el tőlem. Szinte minden érzésre, gondolatra, gondolatmenetre emlékszem arról a versenyről. Fel tudok idézni minden érzést, fájdalmat, fáradtságot, büszkeséget, örömet, ez örökre az életem része marad.

Hol tartja az aranyérmét?

Valahol el van téve, nem is tudom, hol.

Nem is nézegeti?

Tudok más gyönyörű dolgokat is nézegetni. Nem révedek vissza a múltba. Az élet megy tovább, még rengeteg dolog áll előttünk, előre kell nézni.

Mivel foglalkozik most?

Igyekszem minél több időt tölteni a két kisfiammal. Szeretném nekik megadni azt, amivel az első gyerekeimnek adós maradtam, mert még versenyeztem.

Nem szeretne edzősködni, kinevelni egy új gyaloglóbajnokot?

Ha akad valaki, aki hajlandó alárendelni magát az elképzeléseimnek, akkor igen, szeretnék. De hogy pazaroljam az erőmet, energiámat, tudásomat, igyekezetemet, aztán esténként a kocsmában vagy a diszkóban keressem a versenyzőmet, és győzködjem, hogy másnap edzeni kell mennie – hát ehhez igazán nincs kedvem. Ha valaki jönne, aki tényleg akar, és ezért áldozatot is tud hozni, akkor nem száz, hanem százharminc százalékra oda fogom rakni magam én is.

Változott a gyaloglás az elmúlt három évtizedben, vagy a lényeg ugyanaz maradt?

A lényeg ugyanaz. Változtak a bírók, de maga a sportág hasonló maradt. A technika ugyanaz, a teljesítmények is hasonlóak. Az 50 km mondjuk eléggé felgyorsult, de az én távom, a 20 km összevethető azzal, ami régen volt.

Szükség van a gyalogláshoz valamilyen különleges adottságra, vagy kitartással, kemény edzésekkel bárkiből jó gyalogló lehet?

Az edzések elengedhetetlenek, de nagyon fontos a testfelépítés is. Valaki egyszerűen anatómiailag nem képes arra, hogy függőleges helyzetben úgy feszítse meg a lábát, hogy az a gyaloglás szabályainak megfeleljen. Tehát kellenek hozzá adottságok, de edzésmunka nélkül senkiből nem lesz bajnok.

Ön Szöulban lett olimpiai aranyérmes, de már négy évvel korábban, a Los Angeles-i játékok idején is remek formában volt, oda azonban a bojkott miatt nem utazhatott el. Hogyan élte meg ezt a helyzetet akkor, és hogyan tekint rá most?

Már megbékéltem vele, de akkoriban nagyon rosszul érintett a dolog, kritizáltam is ezt a lépést. Később megértettem, az egy ilyen kor volt. Valószínűleg így kellett lennie. Ha a vonat alá ugrok, ha felakasztom magam, akkor sem tudtam volna változtatni a döntésen.

Februárban ismét olimpia lesz Dél-Koreában, ezúttal a téli játékoknak ad otthont az ország. Önnek milyen emlékei vannak Koreáról?

A lehető legjobbak. Még ha lettek volna is hiányosságok, döccenők, ezeket mind eltörölte volna a tény, hogy győztem. Ezzel minden sportoló így van: lehet valahol a legrosszabb szervezés, a legrosszabb étel, a legkényelmetlenebb szállás, aki aranyérmet nyer, az mindig elégedett lesz. Ráadásul a szöuli olimpiát tényleg nagyszerűen megszervezték. Ha érzelmek nélkül próbálom értékelni, akkor is azt kell mondanom, hogy kitűnő volt. Biztos vagyok benne, hogy a pjongcsangi játékokat is rendkívüli magas színvonalon rendezik meg.