Madridi menetelés, baszk balsors

Hogy a futballromantika a Bilbao esetében nem csak üres lózung, arról a mérkőzés végi jelenetek tanúskodtak. A harmadik madridi gól után a 19 éves Muniain az utolsó öt percben sírva futballozott (!), és a lefújás után sem csak a szokásos kupavesztes szomorkodást láthattuk a játékosoktól. Bukarestben valódi dráma zajlott, a baszk szurkolók és játékosok egy álmot sirattak. Siratták a futballálmot, a nyolcszoros spanyol bajnok és huszonháromszoros spanyol kupagyőztes Bilbao 1984 óta (amikor mindkét trófeát megszerezte hazájában) semmit sem nyert. A nemzetközi porondon egyszer játszott döntőt, de 1977ben a Juventus legyőzte a csapatot az UEFA-kupában.

A Bilbao esetében azonban mindig többről van szó, mint futballról, a vereség nemcsak egy futballklub, hanem egy nemzet drámája is volt. A baszk nemzeté, amelynek az Athletic Bilbao az egyik legfontosabb szimbóluma. A 21. század elüzletiesedett futballvilágában, ahol a hagyományt lassan már csak a klubcímer jelenti, az Athletic Bilbao-modell nem csak a nacionalista érzelműek számára példaértékű, felnéznek a klubra azok is, akik szeretnék, ha a futball valami hasonló dolgot jelentene, mint ötven-száz évvel ezelőtt. Például a közösséghez való tartozást – amit a Bilbao tökéletesen megvalósít azzal, hogy csak baszk játékost alkalmaz.

Szerda éjjel Európában is sokan siratták a baszkokat, ugyanis a klub ebben a szezonban nemcsak a hagyománytisztelete, hanem a játékstílusa miatt is számos rajongót szerzett magának. A Marcelo Bielsa által meghonosított – kicsit a Barcelonát idéző – sokpasszos, megalkuvás nélküli támadófocit nem lehetett nem szeretni. Ahogyan a Bilbao – s erre nincs jobb szó – tönkreverte a Manchester Unitedet a legjobb tizenhat között, az már egy nagycsapatot idézett. Csakhogy utána a Bilbao rükvercbe kapcsolt, március közepe óta 5-4-7-es mérleget produkált, a bajnokságban visszazuhant a középmezőnybe, az utolsó négy meccsen (beleértve az ELdöntőt) pedig már gólt sem szerzett.

Az Atlético Madrid ellen a Bilbaónak lényegében momentuma sem volt, s bár 0:2 után a baszkok több helyzetecskét is kialakítottak, átütő erő egy pillanatig sem volt a játékukban, a Bielsa-korszakban megszokott gördülékeny foci teljesen elmaradt. S bizony, a védekezés olykor a vicc kategóriájába tartozott, Amorebieta és Javi Martínez fájdalmasan lassúnak tűnt Radamel Falcao mellett. Az Athletic védői bepánikolt ifistaként csúszkáltak a kolumbiai lövőcseleire. Rossz volt nézni.

Másfelől viszont új sztár született a világ labdarúgásában. Radamel Falcao minden megmozdulása zsenit idézett, a góljai előtt bohócot csinált a védőkből, hihetetlen volt látni erőtől duzzadó, magabiztos játékát. Aligha véletlen, hogy ő az első labdarúgó, aki a VVK/UEFA-kupa/EL története során egymás után két döntőt nyert meg két különböző csapat játékosaként. Arról nem is beszélve, hogy – s ezzel is rekordot döntött – egymás után kétszer lett gólkirály a sorozatban, összesen 29 találatot szerezve (Porto 17, Atlético 12).

S visszatérve cikkünk vezérfonalához: mondhatjuk, hogy ezúttal (is) a pénz győzött, az Atlético a 40 millió euróért megvett Falcao és az immár vándormadárnak számító Diego góljaival nyerte meg a trófeát. (Igaz, ha a pénzről van szó, az Atlético szurkolói az összehasonlítást bizonyára kikérnék maguknak a Real Madrid árnyékában…) Az Atlético esetében azonban jóval többről van szó, mint a gazdagabb profi csapat győzelméről. A siker titka alighanem a tréner, Diego Simeone, aki már Olaszországban nagyot alkotott a Cataniával, tavaly tavasszal stílusos futballt mutatott be a szicíliai együttessel. Egy kis argentin kitérő után aztán visszatért Európába, és kőkemény, ugyanakkor esetenként látványos futballra is képes csapatot faragott az Atléticóból. A csapat idei EL-mérlege alapján (17-1-1!) nem is kérdés, hogy az Atlético 2010 után másodszor is teljesen megérdemelten nyerte meg az EL-serleget.

A Bilbaónak pedig egy nagy dobása még hátravan: a Spanyol Kupa döntőjében a csapat még javíthat, a Barcelona ellen.